Meghalt egy kisbaba egy szülőotthonban (nem otthon!). S a média gyorsan előkapta, hogy legyen min csámcsogni – megint. Mert ugye az sokkal természetesebb, ha egy megszületőben levő baba egy kórházban huny el.
“Egyelőre nincsenek hivatalos magyar statisztikák arról, hogy a kórházakban mennyi csecsemőt veszítenek el szülés közben. A nemzetközi felmérések szerint az egészségügyi intézményekben is nagyjából ugyanaz az arány, mint a tervezett, vagyis orvos vagy szülésznő jelenlétében zajló otthonszüléseknél: ezerből átlagosan 1-2, egyébként egészséges baba veszti életét.” (index.hu)
Nagymamám el-elmeséli, hogy Apám születésekor csak egy bába volt mellette. Háború volt, és az orvosért is csak reggel lehetett elmenni (kijárási tilalom, meg egyéb okok miatt). Több mint egy napot vajúdott, s nem kis erőfeszítéssel orvos nélkül bába mellett szülte meg a fiát. Kis, törékenynek tűnő asszony ő.
Egy baba, egy gyermek elvesztése az anyának az egyik, ha nem a legnagyobb veszteség és fájdalom. De a sors könyvébe így volt beleírva. A baba lelke meggondolta magát, vagy csak ennyi volt a szerepe.
Tudom, sokan nem így gondolkodnak, és bizony én is próbára lennék téve rendesen, ha ilyen helyzetbe kerülnék. Azonban ebben az egészben megint egy nagy felhajtást és egy esetleges meghurcolást látok. Most még a szülőket nem bántják, de amilyenek a média-hiénák, nem sokára ők következnek. Ettől van inkább hányingerem.
Frissítés: Nem foglaltam állást – eddig – sem az otthonszülés, sem a kórház mellett. Én az utóbbiban szültem a leges leghagyományosabb módon (apa nélkül, az elsőnél infúzióval és kéjgázzal, stb.), és mindkét szülésem más volt. Nekem két dolog volt fontos: legyen ott az orvosom, mert kedveltem őt és megbíztam benne 100 %-ban, és a szeretteim várjanak odakinn. Lettek volna még igényeim, s ha kinyitom a számat, lehet, hogy teljesülnek. Akkor és ott úgy volt jó.
Ha még megadatik egy harmadik baba, akkor is kórházban szülnék, ezúttal az apával.
Viszont továbbra is azt mondom: szüljön mindenki ott, ahol ő gondolja. Legyen ennyi szabadsága egy anyának, egy szülőnek! A jövőt nem ismerhetjük előre, és nem tudjuk soha (legfeljebb sejtjük vagy kikövetkeztetjük), melyik döntésünk, mivel jár. A következményeket nekünk kell mindig vállalni, történjen bármi.
A sors útjai kifürkészhetetlenek, viszont nem is térhetünk ki az elől, amit meg kell élnünk.
Azért a ’40-es éveket ne keverjük már 2007-el. Akkoriban 10 gyerekből 0 tuti nem élte túl a szülést, vagy olyan fertőzést kapott, hogy pár napon belül halt meg. Most 2007 van, a körülmények teljesen mások, az orvostudomány és a technikai fejlettség “kicsit” más. Annak a babának óriási esélye lett volna egy kórházban, szakorvosok, és szülésznők, gyerekorvosok között. Na ezért “fújja fel” a média, szerintem helyesen. Ez a nő úgy vezet le otthon szüléseket, hogy se engedélye nincs rá, se megfelelő technikai és személyi háttere az ilyen komplikációk kivédésére.
A baba sorsa ez lett, nagyon sajnálatos módon, élt alig pár percet, de ezt a sorsot másként is alakíthatták volna “egyesek”.
bocsi, nem 0, hanem 1 nem élte túl….
Köszönöm a véleményed.
nincs mit…speciel engem pont személyesen érint a 40-50-es évek születési halálozási aránya. Édesapám ugyanis pont azért szület(he)tett meg, mert az előző gyermek a szülésbe belehalt, nagyszüleim viszont szerettek volna még egy gyermeket. A groteszk az egészben, hogy ha akkor a testvér életben marad, akkor ma nincs az apám és én se vagyok…