Megkaptam az új Kismama magazint. Jövőre azt hiszem, már felesleges lesz megrendelnem. Igaz, szeretem olvasni, jórészt valószínűleg nosztalgiából. És talán azért is, mert …. De ezt nem írom le, mert még véletlenül teljesül.

Várandóság, szülés. Azt hiszem, ezek voltak eddig a legszebb és legfontosabb történések az életemben. Nem vagyok egy kimondottan anyatípus, de ettől a két dologtól, sőt még szoptatástól sem, soha sem féltem, nem tudtak a kemény előítéletek nyomot hagyni bennem. Persze, amikor eljött a nagy nap, akkor a fájdalmak közepette bennem is megjelent a félelem, leginkább az ismeretlentől. Még a második baba születésekor is. Miért? Mert nem volt a két szülésemben semmi hasonlóság. Az első magzatburok repedéssel indult, nulla fájással, s azt is meg kellett egy idő után indítani, erősíteni, és az egész vajúdás alatt bódult voltam a “kéjgáz”-tól, ami szerintem sokkal hasznosabb, mint holmi EDA. A kitolási szakaszban néha legszívesebben az orvos szidtam volna, mint a bokrot, amikor azt mondta: na, most átpihenünk egy fájást. Gondolom, ő még háton fekve nem csinált ilyet. :-)) De azért imádtam az orvosom. Ettől függetlenül, ezt a részét a szülésemnek jobban át tudtam érezni, koordinálni, mint bármilyen másik szakaszát. 

A kisebbik fiam születése úgy történt, mint ahogyan a nagykönyvben meg van írva. Ott már tudatosan vajúdtam. Tudtam, hogy számomra az ülés az, ami meghozza az erős fájdalom nélküli összehúzódásokat. És a kitolásig ültem. Az utolsó előtti pillanatokban értünk be a kórházba, de még így se nagyon látszott rajtam, hogy már közel van a baba megszületése. Nem így egy óra múlva. Akkor már fájt rendesen az összehúzódás. A kedves szülésznő ott volt velem végig, együtt vajúdtunk. Az orvos be-bejött. Egyszer fel is ajánlotta, hogy sétáljak egy kicsit. Ránéztem, s gondolom, a pillantásom elárultal, hogy milyen hülyeségnek tartom az ötletét. Mondtam is, hogy innen én fel nem állok. 

A kitolás már nem volt olyan felemelő, mint az előző szakaszok. Pedig most nem kellett “átpihenni” egyetlen fájást sem. Viszont úgy éreztem magam, mint egy hátára fordított bogár. Olyan tehetetlennek. Védtelennek, magányosnak. Pedig ott volt velem az orvos is, és a szülésznő is. De vlhogy nem én voltam akkor fontos, hanem a baba. Egyszer, mikor visszacsúszott a baba, a következő fájás után megragadtam az orvos kezét: Ne menjen el! Maradjon itt mellettem! 

Valami hasonlót mondhattam. Aztán megszületett a kisebbikem is. Érdekes, nekem egyik babám se sírt fel. Csak nyöszörögtek. Pedig egészségesek voltak. Kérdeztem is, hogy jól vannak-e. Mondták, hogy nincs semmi baj. Ők ilyenek. 

Azt még meg kell említenem, hogyan, milyen körülményekkel indultam neki az első szülésemnek. Nem tudtam arról, hogy mire figyelmeztette az Anyukám az orvosomat. Csak a szülés után dícsért meg az orvos, hogy milyen összeszedett voltam, pedig Anyu azt mondta neki, hogy hajlamos vagyok a hisztire. Nos, ehhez azt hiszem, nem kell több hozzáfűzni való. 

Egyedül Apu bízott bennem.