Két napja hazafelé autóztam – séta helyett, mert már megint rohanásban vagyok -, és azon gondolkoztam, hogy mennyi kilométer lefutásával fogom tudni kompenzálni azt a sok gizdaságot (szebb szóval jellemezve), amit nap mint nap átélek itt a melóban. 30 kilométert saccoltam akkor. Most már emelem a tétet. Igaz, a tegnap délután és este (éjszaka) kikapcsolt a sok hülyeségből, így megint visszaesett a mennyiség 30-ra. De várjuk ki a nap végét!

Szóval, egy ilyen este és éjszaka, amit tegnap kaptam Tőle, kisimította a lelkemet, az agyi hullámokat. Vannak pillanatok, amit nem részleteznék, de a közös sétánkat, rövid gyalogtúránkat a közeli dombokon szívesen megemlítem. Szerencsére az elmúlt napok esői nem áztatták fel annyira a talajt, hogy süllyedjünk. Sőt, volt olyan szakasz, ami teljesen kiszáradt már, s csak az tette lehetetlenné a mezítlábas sétánkat, hogy a közelben legeltetett tehenek a még nedves talajt végigcaplatták, és így száradt meg a föld teteje. Kissé szúrós volt, s egy ilyen talajhoz nem elég edzett a meztelen talpunk. Vissza is vettük a lábbeliket.

Ami a természetet illeti…

… szeretem a hajnali hazaautózást is így nyáron. Még ha van is pára, az csodálatosan terül szét a völgyben, völgyekben, és a felkelő nap csak emel a szépségen.