Szombaton megtiszteltem a célomat azzal, hogy elértem. Ugyan volt egy pont, ahol majdnem hagytam magamat eltéríteni, de ha feladom, amiért addig futottam, akkor már este nem tudtam volna tükörbe nézni. Hála a jó égnek, a szívemre és a makacsságomra hallgattam.

Nem is tudom, mikor vettem a fejembe, hogy ezen a szép júniusi napon terepverseny keretében maratoni távot fogok futni. Talán az év elején. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy megszületett bennem ez a döntés, ami tulajdonképpen egyértelmű is volt számomra, hogy előbb-utóbb úgy is belevágok.

Azért ezt a versenyt választottam, mert már 3 alkalommal megfutottam a félmaratont itt, és ismertem a terepet. Meg közel van. Viszonylag.

Tudom, az ország legnehezebb terepmaratonjának mondják, de nekem ez az útvonal a szintjeivel nem nehéz. Nem azért, mert annyira profi vagyok, hanem mert már futottam szemetebb terepen is, ami több kihívást adott. Ez nekem bejön, mert hullámzóbb, változatosabb, így nem unalmas, nem egyhangúan kapja az ingert a testem. Jó, van két szakasz, amelyek a kinyirovka kategória (az Ostoros-hegyre való felmászás, és onnan való leereszkedés), de ha rendszeresen kijárnék a pirosra, akkor az E-tetőre való feljutás simán elegendő edzés lenne az ostorosi emelkedőhöz.

A lejtőzés gyakorlása meg arra lenne jó, hogy csak a negyedik kör végére álljanak be a combjaim, ne már az elsőben.

Szóval, vettem a bátorságot, és beneveztem. Akkor kezdtem berezelni, mikor 5-6 héttel előtte a bal vádlim és a bokám belső része fájni kezdett egy hosszú, lassú futás után. Az UB előtt pihentettem, nyújtottam, hengereztem, csakhogy le tudjam futni a tervezett távokat. Ráadásul a régi Hokát vettem újra elő, mert gyanús, hogy az újjal még nem szoktunk össze.

Szóval, az UB távjait megcsináltam vádli fájdalom nélkül. Azonban az elmúlt hetekben nem pihentem sokat, így újra érezni kezdtem a húzódást, a belső bokacsonti fájdalmat. Tapaszt tettem rá, hengereztem, az elmúlt hét minden napján masszíroztam a felelős izmot, és múlt kedd óta nem futottam. Csak edzettem otthon, és nyújtottam.

Így jött el a szombat reggel. Elkészültem, összetettem a frissítéshez a dolgokat, meg azt, amire még szükségem lehetett a futás előtt, közben és után. Még áthengereztem a lábaimat, kicsit nyújtottam, majd autóba ültem, és elvezettem a verseny helyszínére.

Miután felvettem a rajtcsomagot a rajtszámmal (13-as) és a vásárolt technikai jubileumi pólóval, visszaindultam az autóhoz. Ekkor jött szembe velem a párom, akivel a megbeszéltek szerint ott találkoztam.

Fáradt volt, kialvatlan, de csendben és nyugalommal tűrte a verseny előtti izgatottságomat, ami egy fajta befelé fordultságot is jelent nálam (beszűkült figyelem, a versenyre való koncentráltság mindamellett, hogy másra is igyekszem figyelni).

Mivel eléggé esőre állt, s meleg sem volt, az ujjatlan futópólómat egy vállat takaróra cseréltem, arra rögzítettem a rajtszámot. Felcsatoltam az övtáskát a két kulaccsal (az egyikben víz volt, a másikban tojástej). Ezek voltak az út közbeni frissítéseim, s persze a szervezett frissítő pontoknál is szándékoztam fogyasztani. Vizet mindenképpen. A nadrágom zsebébe sókapszulákat tettem, melyeket körönként vettem be.

A reggelim nem sok volt. Egy kis maradék tojástej egy harapás banánnal összeturmixolva. El is gondolkodtam, milyen bátran ittam meg, hiszen ritkán fogyasztom így mostanában, s talán nem verseny előtt kellene kipróbálnom. De nem lett belőle hasmenés.

Az esős idő ellenére szép számmal gyűltek össze a futók, futni vágyók. Persze a leghosszabb távra jelentkeztek a legkevesebben, főleg a nők. Összesen 8 bátor hölgy akarta a lábaiba tenni a 42,2 km-t a 4x 330 méter szintemelkedéssel.

A rajtnál már úgy álltam, hogy lesz, ami lesz, futok, amíg fizikailag bírok, amíg a bokám, vádlim engedi. Mivel szokás szerint együtt indították mind a három távot, az első körben még számolnom kellett a futótársakkal. Terepen nem igazán szeretem a sok futót magam körül, de 10,5 km-t csak kibírok, gondoltam. Lazán is indítottam az első kört, mert spórolni akartam az energiáimmal, meg látni akartam, milyen tempóval tudok haladni kényelmesen. Ez a köröm nem is lett gyors: 1:27 volt. Annak ellenére, hogy a második kört érzetem szerint egy kicsit megnyomtam, valami hasonló időre sikerült lefutnom.

Az első 10 km közepe táján kisebb záport kaptunk a nyakunkba, s bár a fák levelei sokat fogtak rajta, azért mi is vizesek lettünk. A kört már napsütésben fejeztem be, s úgy nyitottam a második kört. Melegem volt, vetkőzni kezdtem. Futás közben leszereltem a pólóról a rajtszámot, lelogisztikáztam magamról a felsőt, az övtáska pántjára felakasztottam, majd a sport-melltartóra tűztem a rajtszámot. És még mindig futottam.

Kb. 10 perc múlva beborult, és egy nagyobb zuhéval áldott meg az ég minket. Nos, már nem volt kedvem visszacsinálni az öltözködést, így csak a hátamra csüngettem a pólót a sportmelltartó pántjaiba beleakasztva. Így annyira nem fáztam, s nem is ért az eső sem. A fejemnek meg mindegy volt. Persze a kör végén már szinte sütött is a nap.

A rajt-cél zónához közeledve már a szpíkertől hallottam, hogy meg fogják tőlem kérdezni, tovább akarok-e menni, mert a másik két körre csak 3 óra 5 percem maradt. Nem értettem, miért kételkednek abban, hogy a 6 órás szintidőn belül meg fogom csinálni a 4 kört. Felháborodottam frissítettem. A párom segített újratölteni a kulacsaimat. Annyit még megkérdeztem tőle, hogy továbbmenjek-e szerinte. Szerencsére rám hagyta a döntést, én meg mérgelődve lerobogtam a lejtőn megkezdve a 3. körömet.

Lelkiekben egy kicsit padlóra kerültem a szervezők eme akciója nyomán. Néhány kilométeren keresztül molyoltam azon, hogy tényleg meg tudom-e csinálni a távot, vagy ráfogva a vádlimra, álljak ki a 3. kör végén magamtól. De akkor hogyan fogok elszámolni magammal este, másnap, s harmadnap? Mit mondok majd az ismerőseimnek, akik tudják, mibe vágtam bele?

Szerencsére a hiúságom ennél erősebb volt, illetve beértem az egyik ismerős csajt, Évát, aki szintén ezt a távot futotta, és már nem először. Totál nyugodt és vidám volt. Azt mondta, ha ilyen iramban futok továbbra is, simán meglesz a szintidőn belüli célba érés.

A belőle áradó nyugalom és pozitív hozzáállás átragadt rám, s ugyan egy darabig együtt futottunk, de aztán lemaradt mögöttem. Sikerült egy másik társnőt is beérnem, akit egy emelkedős szakasznál elhagytam, de aztán a lejtős résznél simán beért. A 3. kört szinte egyszerre fejeztük be. A frissítő asztalnál még köszöntöttem egy ismerőst, aki előttem ért nem sokkal célba a maratoni távon. Majd frissítettem, kulacsaimat teli töltöttük a párom segédletével.

Aztán nekiduráltam magam a 4. körnek, nem túl frissen, mert már a frissítő asztalnál szívesen cseréltem volna combizmokat is újabbakra. Megnyugtattam magamat, hogy a lejtőn pihenhetek. A tüdőm igen, de a combjaim nem. Mindenesetre mentem.

A szokásomhoz híven a forgalmat irányító rendőröknek bejelentettem, hogy ma már többet nem jövök erre, max. autóval. Sikeres célbaérést kívántak. Hát, igen. Még volt előttem minimum 10 km lejtővel, emelkedővel mindenestül. Meg egy kis eső, ahogy a többi körben.

A futótársnő szépen elhúzott előlem. Eleinte még láttam sétálni is az emelkedőn, de aztán nálam gyorsabb irammal haladva eltűnt. A 4. kör magányosabb volt az összes többinél. Bár élvezem az egyedül futást, most azért jó lett volna, ha valaki leköröz, vagy én hagyom le. Maradtak a szervezők a táv egy-két pontján, illetve a féltávos frissítő pont fiataljai.

Ami a frissítést illeti: amikor csak lehetett, nyomtam magamba a cukros (!) kólát, a vizet, az egy-egy falat banánt és narancsot. Van az a pulzusszint, ahol már elengedhetetlen nekem is a szénhidrát.

A féltávos frissítésnél újabb társaságot kaptam egy pár személyében. Őket még jobban kicsinálták a szervezők a hülyeségükkel. Nekik még azt mondták, 5 óra 30 perc a szintidő, s még a rajtszámot is leszedették velük. Úgy kellett az internet segítségét hívniuk, s bizonyítaniuk, a honlapon 6 óra a megszabott határ.

Mehettek tovább, de még a 4. körben sem tudták elengedni a sérelmüket. Emiatt igyekeztem is otthagyni őket, mert inkább pozitív gondolatokra volt már szükségem, hogy időben célba érhessek.

Szakaszról szakaszra haladtam. Megmásztam az Ostoros emelkedőjét, majd megkönnyebbülten kezdtem bele a lejtőbe, ami valahogy hosszabbnak és fájdalmasabbnak tűnt, mint a korábbi körökben. Végre leértem a völgybe, majd az aszfalton rongyoltam felfelé. Mikor jön már a kanyar, az aszfalt vége, ami a célhoz vezető domb alja, türelmetlenkedtem. Közben úgy éreztem, vágtatok, de gyanítom, egy csiga komoly eséllyel szállt volna versenybe velem.

Eljött az a pillanat is, amikor egy jobbos-balos kanyarral a cél felé irányultak kocogó lépteim. Emberek sehol. Azta! Mindenki hazament. Én meg itt nyomom. Kicsit kezdtem lekonyulni.

Majd megláttam az órát. Ötössel kezdődött a számsor. Megnyugodtam, majd rögtön el is érzékenyültem: megcsináltam! Néhány perccel szarabb idővel, ahogy álmaimban elképzeltem, de megvan. Könnyektől nedves szemekkel, mosolygó arccal már a cél közepén álló páromat és az egyik ismerőst is megláttam. Próbáltam magamat kulturált kinézetűvé varázsolni, de csoda nem történt. Ergo nem számolhatok csinos beérkezési fotókkal. Maradt a lényeg, a beérkezés, és az, hogy a sikeres teljesítés megvolt. Örömmel ölelhettem meg a rám váró, türelmes páromat. Nem tudom, mennyire hitt bennem, de legalább kitartott.

Még a szpíker befutásomkor jelezte, hogy 5. lettem a nők között. Ez azt jelentette, hogy kupát is fogok kapni. És még egy picinyke dobogó is jutott a lábaim alá. Még az utánam érkező Évának is, aki még egy piciny öröm kört is lejtett a célban. Örültem, hogy ilyen vidám. Ami én is voltam, amellett, hogy fáradtnak éreztem nagyon a lábaimat.

Gyorsan magamra kaptam a verseny pólóját, majd úgy csapzottan, sár pöttyös lábakkal felálltam a dobogó 5. fokára. És a többiekkel együtt örömmel és elégedettséggel nyújtottam a magasba a kapott kupát.

Tudom, sok versenybeszámoló szól a nehézségekről, amit futás közben él át a versenyző. Az enyém is. Amiért csinálom a terepfutást, az most nagyon háttérbe szorult. Nem igazán volt időm és alkalmam a táj szépségeit csodálni. De amikor tehettem, megtettem. Emlékszem a harmadik körben volt flow élményem. Amikor kitárt karokkal, mosolyogva robogtam az erdei úton. A Ostoros meredek emelkedője is csak a negyedik körben esett nehezemre, addig vidáman kaptattam felfelé, mert eszembe jutott, hogy a piros emelkedője mennyivel hosszabb.

Tulajdonképpen egy jó futás volt, a harmadik körig mindenképpen. A szenvedés igazából csak a 35-36 km körül, után kezdett előjönni, amikor már minden lépés kezdett fájdalmas lenni. Az Ostorosról lefele jövet röhögtem magamon: már kezdett fájni a jobb bokám belső része. Hogy könnyítsek rajta, átmentem az út másik oldalára, ahol a lejtés másként esett, a lábfejem másként érkezett a talajra. Ekkor a bal bokám belső része fájt. Na, most akkor melyiknek kedvezzek?! Maradt az “ahogy esik, úgy puffan” verzió.

A lábaim így negyedik nap után kezdenek helyrerázódni. Még van némi izomláz a combfeszítőimben, de már tegnap délután voltam egy órás lassú futáson, ami ugyan alacsony pulzusra volt tervezve, de ha valóban ragaszkodtam volna max. 126 bpm-hez, akkor sétálok. Kényelmesen. Most kényelmesen kocogtam. Átlag 146 bpm-mel. Ja, és 30 Celsius fokban.

Ami pedig a futásra vonatkozó terveimet illeti. Már megvan a következő kihívás. Ugyan TT-n, de 50 km lesz.