Azt úgy volt, hogy május 19-én délben befejeztem a munkámat (mindent sikerült elintézni), és pattantam az autóba. Már reggel bepakoltam a csomagjaimat, így egyenesen mehettem a Balaton felé.

Miskolcon megtankoltam, vettem pályamatricát, és folytattam az utamat. Az autópályán eleinte “döcögtem”, majd felvettem a ritmust, és volt, hogy azon kaptam magamat, 140-nel robogok. Már a 130 is gázos volt, mert a szél a menetszéllel együtt belekapott a hátsó rendszámtáblámba, ami valamiért “lebeg”. Így attól tartva, hogy elveszítem valahol, amint zörögni hallottam, lelassítottam.

Még megálltam a kedvenc benzinkutas megállómban, ahol folyó ügyeket intéztem, mozogtam egy kicsit, majd beállítottam a gps-t (iGo) a mobilon, hogy az általa megadott úton jussak el a célomhoz. Gondoltam, az M0-son fogja megkerültetni velem Budapestet. Ja, persze. Gyönyörűen átvezetett rajta. Egyszer ellentmondtam neki, így a Groupama stadionnál lyukadtam ki, amit nem bántam, mert legalább nyugtázhattam, két nap múlva újra ott leszek csápolni. Szépen haladtam tovább a forgalommal, nyugodtan, körültekintően, de azért a zabszem szindróma fennállt addig, míg Budaörsöt el nem hagytam. De előtte még egyet nosztalgiáztam, mikor az Allee előtt elhaladtam. Imádom azt a környéket.

Szóval, az M7-es száguldottam tovább a nagy tó felé. Igen nehezen akart feltűnni az az elágazó, ahol Balatonfőkajár felé kellett lehajtanom. De az a perc is eljött, majd a megérkezésé is.

A többiek (a csapat) már ott volt. Egy kisebb házat sikerült kivennünk erre a két éjszakára, ami tulajdonképpen egy volt. Szuper egy kis hely. Örültünk a szerencsénknek. Kellemesen, nyugodtan, ismerkedősen telt a péntek este. Igyekeztünk megbeszélni a másnapot is, ami úgy nagyjából többszöri nekifutásra sikerült is.

(Ez is megtörtént. A bejegyzés írása közben Black Sabbath-ot hallgatok. Én.)

Másnap igyekeztem korábban kelni, mint a többiek. Szeretem csendben és egymagam kezdeni a napot. Megcsináltam a kávémat, kiültem a teraszra, és konstatáltam, gyönyörű az idő. Ja, és fúj a szél. Akkor még nem gondoltam, mennyire nem fogunk örülni neki.

A többiek is ébredeztek. Reggeliztek, elkészültünk. Egy-két perc csúszással indultunk is Aligára a rajthoz. 9:20-ra volt kiírva a csapatunk rajtja. Szóval, szépen leirányoztak minket egy parti parkolóba, ami elég közel volt a starthelyhez. Én már indulásra készen voltam. Még egy gyors wc intézés, majd vártunk a nemsokára bekövetkező rajtunkra. A szpíkerek megkérdezték a csapatnevünket, majd jó futást kívántak. Mehettünk is. A többiek a sarokig, én pedig a 22 km-rel arrébb levő váltópontig.

Volt egy tervezett sebességem (6:00 perc/km), amit igyekeztem a kezdő emelkedő után behozni. Mivel a női mivoltom jelével éltem pár napja, és pont ezen alkalommal még fájdogált is a hasam alja, csak reménykedni tudtam, ezt a 24 órát simán veszem. A bal vádlim, bokám környéke is rendetlenkedett az elmúlt hetekben, és direkt pihentettem, így ezen is szurkoltam, hogy minden fájdalom nélkül tudjam a távjaimat lefutni.

Szóval, futottam. A szél már éreztette, hogy ez a nap az övé lesz, ha tetszik, ha nem. A nap is kellemesen kezdte melengetni a testemet. A pulzusom elég hamar 155 bpm felé ugrott, s ennél lentebb nem ment, csak feljebb. Pedig nem is száguldoztam.
Az első frissítés 6,36 km környékén volt. Két pohár víz, egy pici banán. Alig hagytam el a frissítő pontot, már azt vártam, hogy jöjjön a váltópont, ahol újra ihatok.
A távom részleteire nem igen emlékszem, csak arra, hogy mentem, ahol tudtam. Volt benne lejtő, volt benne emelkedő, és sok sík rész. Volt, ahol a házak között mentünk, volt, hogy az út mellett vitt a bicikli út. A Balatont egyszer láttam közelebbről, amit gyorsan meg is örökítettem egy videofelvétellel. Muszáj volt, mert vállaltam, ahol, amikor és ahogy tudom, tudósítok az UltraBalaton futásunkról az fb-n.

Az első nagy csalódás akkor ért, mikor áthaladtam az első váltóponton és a frissítést kerestem. Sehol sem találtam. Vagy csak elkerülte a figyelmemet. Már így egy hét távlatában is kételkedem abban, mit láttam és mit nem. Tény, hogy vízivás nélkül haladtam tovább. Innentől kezdve az összes kilométerem a vízről és annak hiányáról szólt. A szemeim sokszor a kék kutat keresték, vagy azon morfondíroztam, kitől kérhetnék egy kis vizet.
Amikor a maradék két frissítő ponthoz értem 13,5 km-nél és 19,6 km-nél (mert a váltóhelyen továbbra sem láttam ilyen lehetőséget), feltankoltam vízből, ahogy tudtam. Majd folytattam futóléptekkel az utamat. Az utolsó 3 km-emen már eldöntöttem, nem futok tovább, pedig volt olyan tervem, hogy hozzácsapok a bő 22-höz még 8-at, hogy a vasárnap reggeli etapommal együtt elérjem az 50 km-t. Sajnos, ezt a tervemet fel kellett adnom. Nem a vízhiány tett keresztbe, mert ezt a 3. váltópontnál orvosolni tudtam volna a kapott palack vízzel, hanem el kezdett fájni a hasam alja. A menszeszem közbe szólt. (Ilyenkor – is – eszembe jut, mennyivel egyszerűbb a pasiknak a futás – is: nincs menszesz, a pisilés könnyedén meg tudják oldani, az öltözködés is pity-puty, sima ügy.)

Egy szóval, úgy érkeztem a tervezett utam végén lévő váltóponthoz, hogy végre itt vagyok. Mivel folyamatosan ellenőriztm az átlag sebességemet, tudtam, a tervezetnél 4-5 másodperccel lassabb voltam. De ez már nem érdekelt.

 A csipet továbbadtam az utánam következő csapattársnak, s amíg ő tovarobogott, én gyorsan elkértem a szervezőktől a palack vizemet. Már mentem volna el a többiekkel, mikor megállított egy mikrofonos férfi, aki mellett egy kamerás állt, és egy gyors interjút készítettek velem. Hogy ez valamikor és valahol látható volt-e, nem tudom, de legalább ezt az élményt is átélhettem.
Még egy gyors élőbejelentkezést csináltam az fb-re, majd jöhetett a kaja.

Innentől kezdődött számomra az autós UB. Másnap reggelig. Egy benzinkútnál megmosakodtam, átöltöztem. Indultunk is tovább. Mivel tudtuk, meleg és szeles időre számíthatunk, a majdnem maratoni távot futó társunknak szüksége lesz a tőlünk kapott frissítésre is. Így, ahol tehettük, vártuk őt, és később a többieket is, és azt nyomtuk a kezükbe, amit kértek.

Így telt a nap.

Az egészben az volt a legnagyszerűbb, hogy a csapattársak közt ilyen extrém körülmények között is nagyon jó összhang és hangulat volt. Mindenki a másikért volt, azért, hogy a futása zökkenőmentes legyen, a váltás simán lemenjen.