Csak akkor lett tervben ez a 30-as, mikor egy korábbi hosszabb futásom kiesett. Síkon se kevés ez a táv, terepen 1000 méteres összszintemelkedéssel épp elég. Ahhoz képest, hogy mostanában síkon futottam. 

Szóval, az adott szombaton összekészültem (kb. másfél liter víz a hátamon, 2 x 2 deci tojástej a flakonokban, plusz két kocka étcsoki), majd kikocogtam a rajthoz. A nevezés után a rajtszám átvétel kissé lassan halad, de legalább beszélgettem az UB csapattársammal, aki előttem állt a sorban.

A rajtszámmal a kezemben, majd hasamon folytattam a társasági életben való részvételt, egy gyors wc a piac mosdójában, majd oda is állhattunk a rajthoz mi, 30-asok. Húsz alatti létszámmal vágtunk neki a kezdetben sík etapnak, majd ráfordultunk az első emelkedőre, ami szépen, enyhén vitt fel a dombtetőre. Itt egy kis hullámozással eljutottunk a sokat emlegetett E. tetőre. Közben az egyik eltévedt, majd újra jó úton haladt futótársat hallgattam, mennyire szar a szalagozás. Neki az is volt innentől kezdve, mert a végén vagy eltévedt végérvényesen, vagy feladta, de a célba már egyáltalán nem ért be.

Gyors fotó az E. tetőn, majd mentem tovább a megszokott piros útvonalon. Egy darabig, mert egy erős balra fordulással levitt minket egy völgybe. Majd megint egy derékszöges jobbos kanyarral egyenesen haladt az út dél-nyugatnak. Ez kisebb dombokat is tartalmazott. Valahol itt vesztettem el a fonalat, merre is járok. Meg a mögöttem haladókat. Előttem már rég nem láttam senkit.

Jöttek kanyarok, emelkedések, lejtők, nyílt terepek, erdős részek, és majd’ minden emelkedőről azt hittem, ez visz fel a pirosra megint. Ez kb. 16,5 km-nél jött el. Nem sokat voltam rajta, mert le is kanyarintott a jelölés a domb másik oldalára. Ezt a most lefele vezető utat már futottam, csak felfelé és két éve. Hát, akkor már leginkább sétáltam a mögöttem levő megtett kilométerek miatt. De nem kellett aggódnom, mert a másik oldalon valami hasonló várt, csak éppen az ég irányába. A hátsómat felfelé vonszolva gondoltam is arra, hogy bakker, ez lefelé nem tűnt ennyire meredeknek anno.

Miután felértem a fennsíkra sikerült futólépésre váltanom. Ekkor tájt állapítottam meg, hogy a hátamon levő víztartályból hamarosan már semmit sem fogok tudni kiszippantani. Ettől nem voltam boldog, mert addig is kilométerenként legalább egy fél liter vizet magamba tudtam volna szívni, mint egy szivacs. Még szerencse, hogy az energiapótló italomból még volt vagy másfél decike, így egy kicsit megnyugodtam. Be is osztottam a hátra levő 8-9 km-re, amíg bolthoz nem jutok. Egy km, egy kicsi korty.

Hogy mennyire szomjaztam, a szénhidrát utánpótlásként evett étcsokival tudom bemutatni. Az a kocka csoki, amit elrágtam (szopogatni lehetetlenségnek tűnt), annak egy része (szerencsére a java) a gyomromba került elég hamar. A maradék a fogaimhoz, bele és a szájpadlásomra ragadt. Volt olyan darab, ami kilométerek után sem olvadt szét a számban. Mindenesetre sűrűn törölgettem a szám szélét, nehogy úgy érjek a városba, mint aki izét evett.

Végre a sárga útvonalra fordulhattam, ami nekem már azt jelentette, hamarosan vízhez jutok. Fizikailag is kezdtem erősen fáradni, de amíg haladtam, addig ezzel nem foglalkoztam. Volt egy elágazás, ahol megtorpantam, na, akkor merre. Nagyon nem volt kedvem hiába megtenni métereket, de szerencsémre a bal oldali út felől motorok zúgását hallottam. Máskor nem igazán repestem volna ennek a zajnak, de akkor úgy éreztem, jön a felmentő sereg. Le is intettem az elöl haladót, kérdezvén, ahonnan jönnek, láttak-e szalagokat kitéve. Igen válasz érkezett, már mentem volna tovább, de nekem is információval kellett szolgálnom, hogy a hátam mögött hagyott út, merre vezet.

Ezek után indultam az utamra. Kocogtam, és másztam, ahol kellett. És már – megint, mint februárban – a Bükki tetőt vártam, ezúttal szomjazva. Onnan már csak 3 km volt a bolt, azaz a város. S persze itt kellett eltévednem, a sárgán. Hogy-hogy nem, újfent ketté ágazott az út, és ezúttal jobbra tartottam bal helyett. Kerestem is az ismerős részeket, de úgy gondoltam, most minden zöld, ezért más a táj, a kertek. Aztán kilyukadtam a főúton, és tudtam, sikerült az, ami eddig elkerült. S persze a bolt is még távol volt, legalább 500 méterre. Káromkodni se volt kedvem, csak csapattam az aszfalt mellett, azt terveztem, hogyan fogok berobogni a boltba: már előtte, futva leveszem a táskát a hátamról, hogy kikutathassam a pénzt belőle, ezzel se menjen az idő, majd felkapok egy palack vizet, meg egy zero kolát, gyorsan fizetek, és uzsgyi tovább.

Így történt. A szénsavmentes vizet kézben cipeltem tovább, s első dolgom volt felbontani. Próbáltam inni a jéghideg folyadékot, de csak kortyonként sikerült. Az sem támogatta a dolgok, hogy közben futottam. Nem panaszkodtam azért sem, ha a nyakamba löttyintettem olykor a hátra levő két, aszfaltos kilométeren. Megint megjegyeztem magamban: terepcipővel aszfalton futni átok.

Bár már rendesen halódtam, egyszer csak ráfordultam a célba vivő rövid kis útra. Mivel lelkes hajrát kaptam az ott várakozó kicsiny csapattól, viccesen még egy sprintet is beletettem a végén (honnan volt erőm rá???). Fogadtam a gratulációkat, és az invitálást a maradásra, legalább az eredményhirdetésig. Mondtam, hogy a gyerkőceimmel moziba megyünk, sietnem kell haza. A szervező srác erre azt felelte, hogy akkor had adja oda az érmet. Milyen érmet, néztem rá csodálkozva. Az ezüstöt, mivel második lettem a nők között.

– Én???? – döbbentem meg. Tudtam, nem volt népes a mezőny, de sejtelmem sem volt, hogy én birkóztam meg második nőként a terep adottságaival. Az elért időeredményem sem volt egy csúcsidő, de tőlem többre akkor nem is telt volna. Vagyis kevesebbre. De így volt jó.

Szóval, ezüst éremmel és oklevéllel a kezembe trappoltam hazafelé. Persze, jó darabon kocogtam.

Otthon egy gyors ebéd, majd kocsiba ülve a gyerkőceimmel mentem a moziba pihenni.