Mivel vasárnap elmaradt az edzés, saját döntés alapján, és túl jól sikerült a kicsiny túránk a szomszédos dombokon, már a háza felé ballagva elhatároztam, hogy hétfőn bizony terepezés lesz, nem érdekel, hogy mit szól hozzá a pulzusmérő órám. (Persze, az én döntésem az is, hogy mérem-e a pulzusomat a terepfutás közben.)

Hétfő reggel hazaérkezvén a reggelizés mellett döntöttem, mert még odakinn igencsak fagyos volt a levegő, s így nem igazán vonzott a természet egy korai futásra. Megvártam, hogy a reggeli lejjebb csússzon, az idő naposabb és melegebb legyen, és megfogalmazódjon bennem, hol és merre szeretnék kocogni. Szerencsére a szél is moderálta magát. Gondolom, csak a kedvemért.

Szóval, öltöztem, összepakoltam a szükséges váltóholmit (azt terveztem, hogy utána a szüleim “tanyájára” autózom húsvétolni), majd elkocsikáztam a Lázbérci-tóig. Onnan indultam. Egy tó félkör lett volna, de aztán az upponyi elágazóban spontán módon követni kezdtem a kék csíkot. Fel, egészen a Három-kőig. Meg még egy kicsit. Nos, egész jól haladtam az emelkedőn, s kevés helyen sétáltam bele, illetve vetettem be a trükkömet (9-10 lépés sétálva, majd ugyanennyi kocogó léptekkel).
Már a hegytetőn jártam, mikor egyszer csak azt vettem észre, pár lépés és előttem egy gyönyörű panoráma. Úristen, gondoltam. Mekkora köd lehetett februárban, ha én emellett simán elmentem. De ha tudom, hogy mit kell figyelnem, akkor sem láttam volna semmit a lábam előtt elterülő dombságból és természetből a párás, ködös idő miatt.
Most tobzódtam a szépségben. A gyönyörködésemet rövidre szabtam, mert rajtam kívül még három fiatal túrázó fotózkodott a panorámával, s valahogy nem vágytam megosztani csodálatomat velük. Ugyan felkínálták a lehetőséget, hogy lefényképeznek engem is a mobilommal, de maradtam a szelfinél. Mondtam, hogy nem szívesen állok ki a szikla szélére, mert most kocogtam fel. Igen, látták, hogy jövök, mutattak le a mélységben vezető út egy látható szakaszára. De a medvét nem. Ami elől feltehetően futottam. Ezen felnevettem, mert annyira gyorsan azért nem poroztattam az utat.
Folytattam az utamat, majd letérve a kék csíkról arra kocogtam tovább, amerre februárban is. Gondoltam, megnézem a Damasa-szakadékot is, amiből szintén nem láttam télen semmmit.

Nos, a kék kereszten sikerül belegázolnom valami csalán-félébe, de mire a szakadékhoz értem, nem is emlékeztem rá. Ott ereszkedtem le, ahol télen a halál közeli élményt átéltem. Csúszós hó híján most csak kicsit voltam berezelve learaszolás közben. A szakadék látványossága csak egy gyenge “hűhát” szakított fel bennem. Talán jobban át tudtam volna magam adni az omladék természetességének, ha nincs ott egy fotózkodós család. Inkább “átverekedtem” magamat a köveken, majd igyekeztem tovább a kék kereszten, ami Bánhorvátiig vezet le.

Innentől fogva már tényleg laza futásban volt részem. Egy bajom volt. A vizem (2 x 2 dl) igen csak fogyóban volt, a szám meg porzott. De élveztem a futást, és azt, hogy a természet zöldje, s olykor egyéb színei vesznek körül.
A faluban első dolgom volt, hogy megpróbáljam kiinni az utamba kerülő kék csapot, de nem sikerült. Még mindig maradt benne víz. De legalább a kulacsaim újra tele lettek töltve.
Mivel valahogy vissza kellett jutnom az autóig, jobb ötlet és helyismeret híján az autóút szélén haladva mentem vissza a tóig.

Esküszöm, az aszfaltos (pedig igyekeztem a salakos, köves részen futni) út jobban kivette az erőmet, mint a terep. Így egyre bambulósabban közeledtem a célom felé. Ennek a zombulásnak hatása lehetett, hogy csodálkozva néztem, ahogyan egy autó velem szemben kezd lassítani, ahelyett, hogy kikerülne, majd meg is áll. A rendszámtáblára esett a tekintetem, és valahogy eljutott a tudatomig betűről betűre és számról számra haladva, hogy ezt ismerem. Ekkor berobban a tudatomba, hogy a szüleim autója felé közeledem.
Tudtak arról, hogy futok, mert egy délutáni programot akartam velük korábban egyeztetni, de az törölve lett, így valahogy fel sem merült bennem, fogunk aznap még találkozni.

Az üdvözlés után haladtam tovább. Hogy még kerekebb legyen a futott kilométer, még keringtem egyet a tó mellett és az autóm körül, majd hazaindultam jó érzésekkel teli. Egy nagyszerű futást tettem össze, és ez annyira jólesett, hogy muszáj újra és újra megismételnem.

Otthon lefürödtem, leápoltam a csípésemet, a korábban (szombaton és vasárnap vadrózsabokor, szeder és kitudjamilyen szúrós bokor által) szerzett sebesüléseimet, majd megettem a kései ebédemet.

Azt gondoltam, a csaláncsípésem fog probléma lenni, de éjjel kiderült, hogy nem. Arra ébredtem, hogy már álmomban vakarom erősen a bal fülem mögötti területet. Bár a bokám táján is viszketett, de a fülem töve még jobban. Pedig csípés utáni duzzanatot nem éreztem. Még most sem. Pedig azóta is megvan a viszkető érzés. Nem győzöm aloe verás spray-vel fújni. Odáig jutottam, hogy előkotortam a gyerek számára felírt anthisztaminos bogyót, és elkezdtem szedni. Bízom abban, hogy holnapra már javul a helyzet…