Vártam már ezt a négy napot. Meg a plusz csütörtök délutánt. Jó is volt még péntek este arra gondolni, hogy még csak most kezdődik a hétvége. Vasárnap meg arra, hogy van még egy szabad hétfő. Mondjuk a vasárnap estét kevésbé csíptem, mert tudtam, hogy az éjszaka után hajnalban én haza, ő meg melóba. Ez van.

Szóval, csütörtök délután csak lábat lógattam, ha jól emlékszem. Péntek reggel egy alapos futás után megembereltem magam, és megpucoltam a maradék két ablakot (konyha és saját szoba), kimostam a függönyöket, amelyiket kellett kivasaltam, majd felaggattam mindet a helyére. Az ablaktisztítást még megtoldottam némi extra takarítással, de nem vittem túlzásba. Ahhoz több lelki erő kellene. Meg kedv.

Péntek délután folyattam a henyélést, néztem egy kis pályakerékpárt, meg ilyenek.

Szombat reggel újra a futás edzette a lábaimat és a kitartásomat. Egy szép lassú és hosszú kocogás volt a menü. Közben a párom jelezte, hogy örülne, ha hamarabb elautóznék hozzá, mint ahogyan még reggel lekommunikáltuk. Így még kiteregettem, amit éppen kimosott a gép, összepakoltam, majd irány hozzá.

Míg ő segített egyik haverjának a kinn a hétvégi kertes övezetben, addig időtöltés és mozgás gyanánt bóklásztam egy jó órát felfedezve a számomra ismeretlent. Nem bántam volna, ha naposabb az idő, mert így az erős szél, amikor ért, fázóssá tette a sétámat. Lassan visszaballagtam, s míg vártam a munka befejezésére, az autóban pihentem.

Hazafelé bevásároltunk tudván, a következő két nap már zárva lesznek a boltok. Főzés és kaja után végre csak egymással tudtunk foglalkozni.

Talán mert ritkán alszunk együtt, nem tudom, de még mindig imádok mellette és vele aludni. Persze, leginkább az én ágyamban, mert az legalább 10 centivel szélesebb.

Vasárnapból leginkább a délutánt szerettem, mikor a környező dombokra másztunk, kicsinykét túráztunk, majd élvezve a napsütést leheveredtünk egy szélvédettebb dombtetőre (olyan is van). Békés, nyugodt, szerelmetes pillanatok, amihez csak az kell, hogy egymás közelébe legyünk, s a mellkasán pihentessem a fejem.

Visszabaktattunk a házhoz. Ott kiderült, estére még két helyre is el kell ugornunk: az eltetetett sonkáért, és az unokatestvéréékhez.

Otthon már csak egy filmet akartunk megnézni alvás előtt, de úgy tűnik, az ég úgy akarta, hogy a filmet csak félig nézhessük meg (elment a hang, és nem tudtuk sehogy sem visszaállítani), és az is megtörténjen, ami tulajdonképpen nem volt tervben. Erre mondják azt, ember tervez, Isten végez. Vagy “nem akarásnak, nyögés a vége”.

Sajnos, hamar hajnal lett. Kezdődött az új nap, ami még nekem szabad volt, neki már nem. Búcsú, és mindketten mentünk (autóztunk) a saját dolgunkra.