Ritkaságba menő együtt töltött majdnem teljes hétvége. Péntek délutántól vasárnap estig.
Mit is írhatnék? Azt, hogy mikor elbúcsúztunk, és ki-ki ment a maga útjára, majd dolgom végeztével hazaértem, csak üres lakás a hiánya miatt volt lélektelen. Máskor nem érdekel, sőt kifejezetten szeretem, ha egyedül vagyok otthon, de most mindenről az jutott az eszembe, hogy vele így, vele úgy lenne, ha itt lenne. És őszintén megvallva hiányzott.

Ami igazán kiemelkedő esemény volt a hétvégén, az a futóverseny volt ott, ahol a barátnőmék is laknak. Bár kissé szeles idővel indult a nap, miután kisütött, egész kellemes lett, illetve szélárnyékos helyen még napozhatott is (volna) az ember.

A futást élveztem, bár az utóhatását most kevésbé (izomláz a lejtmenet miatt). Mivel a pálya kissé félreérthetően volt kijelölve legalább két részen, így egyszer majdnem eltévedtem (a párom meg is tette), utána meg lemaradt egy kb. két kilométeres szakasz. Úgy tűnik, elég sok mindenki megszívta, mivel nagy ügyet nem csináltak a végén belőle. A korosztályomat tekintve meg még fel is állhattam a dobogóra – egyedül. A párom is a férfiak között, a saját korosztályában. Persze, ők azért többen voltak.

A futást jobban bírtam, mint gondoltam, de lehet, hogy csak a lejtment tette felejthetővé a felfelé vezető nehézségeket. Vagy az, hogy a futás után a nap folytatása nagyszerűre sikeredett. Együtt voltunk, kedves futós ismerősök társaságában, majd meglátogattuk a barátnőméket egy két órára.

A vasárnapot is együtt töltöttük, igaz, kímélő üzemmódban, mert ki kellett az előző napi futást pihenni, illetve a párom sem volt éppen az egészségének magaslatán (oltást kapott, és ennek hála egy orrfújós, hapcizós nátha szaladt át rajta). Meg hát a tévében kora délután a Gent-Wevelgem kerékpárfutamot vetítették.

Még mindig ennek a hétvégének békéjét és szerelmét őrzöm a szívemben, lelkemben. Feledteti a melóhely kakiságait.