S arról még nem is írtam, hogy mi is történt az után, hogy szombaton hazaértem.

Lerángattam magamról a futóruházatot, és a vágyott zuhany felfrissített annyira, hogy a fáradtságot nagyjából túl tudjam lépni. Folyadékkal igyekeztem pótolni a vízveszteséget, s mellé még egy MSM és vagy két magnézium-citrát tablettát vágtam be. A lábaimat sportkrémmel kentem be a gyorsabb regenerálódás érdekében. Ezt még lefekvéskor is megismételtem.

Mondtam a gyermekeimnek, hogy lassan vacsora idő, én pedig örömmel fizetek nekik egy-egy pizzát, csak rendeljék meg. Még a telefonomat is rendelkezésükre bocsátottam. Ha már egész nap maguk voltak, legalább valamivel kényeztessem őket.

Közben a páromnál is lejelentkeztem, hogy már itthon vagyok. Egyben.

Majd magamba gyűrtem egy nagyobb adag tatár beefsteaket friss salátával, meg még némi plusz zsiradékkal.

Tény, hogy aznap már nem sok mindent csináltam. Azon kívül, hogy kiteregettem a kimosott futóruhákat, és még néhány holmit, melyeket hozzácsaptam a mosnivalóhoz.

Nem siettem az elalvást annak ellenére, hogy fáradt voltam. Nehezen aludtam el, és elég nyugtalan is volt az éjszakám. Mikor már tudtam volna aludni, hajnalban, a mobilom ébresztett, mert elfelejtettem kikapcsolni az időzítőt. Így meghosszabbítottam a vasárnapomat.

A mozgás nem esett nehezemre, bár éreztem egy-két helyen izomlázat a lábamban (is). Sütöttem a gyermekeimnek palacsintát reggelire, utána a szülinapi tortának veselkedtem neki. Kész is lettem időre, így még egy vásárlás is belefért, mielőtt a szüleimhez átmentünk az ünnepi ebédre.

Megmondom őszintén, hogy nagyobb izomlázra számítottam. Inkább csak olyan helyeken van, amely izmokat a mindennapi futásaimban, edzéseimben kevésbé használok, és a csúszós, havas, latyakos úton inkább használatban voltak.

A botok használata miatt a csuklyásizmom felsőrészében érzek fájdalmat.

Egy szóval, egész jól vettem az akadályt fizikailag is.

Igen, még erről akartam írni! Amit már említettem is: fejben dől el minden.
Bár még mindig sok kimondani, hogy 50 km-es táv, és ezt nem is hasonlítanám össze egy aszfaltos 50 km-rel (ezt külön ki is fejtem), de ha az elmém be tudja fogadni, hogy erre képes vagyok, akkor ilyen pocsék körülmények között is meg tudom csinálni. Ugyan egyszer fel akartam adni, és az út második fele kemény lelki erőt kívánt már a fizikai mellett, de sokat számított az elszántság, hogy befejezzem, amit elkezdtem. Néha hiányzott egy futótárs, akivel megoszthattam a szenvedésemet, vagy motivált volna, de nem véletlen, hogy akkor egyedül mentem. Ugyan az erdő fái, bokrai és esetleg egy-két állat fültanúja volt a hangosan kimondott káromkodásaimnak, vagy könyörgéseimnek egy járhatóbb útért, örülök, hogy nem volt velem senki, és csak magamra hagyatkozhattam akár motiváció, akár lelkierőgyűjtés terén.

És miért nem egyenlő egy síkon futott 50 km-es táv a dombos-völgyes terepessel? A síkon, különösen, ha aszfaltos az út, szinte folyamatosan fut az ember. Persze, ott is belesétálhat, de maga a monoton mozgás ad egy kihívást a testnek egy idő után. Illetve az elmének. A szintkülönbségekkel tarkított terepet csak a profik tudják folyamatosan végigfutni, és nekik is van az az emelkedő, útviszony, amikor a gyaloglás a célszerűbb. De a terep a maga változatosságával változatosan veszi igénybe a testet, és a funkcionalitása miatt szerintem kevésbé fárad el. Az elme pedig rá van kényszerítve a folyamatos figyelemre: hova, merre lépjen az ember, hogy épségben befejezze az aznapi etapot. A táj gyönyörűsége, már ha mázlija van az embernek, és nem egy ködös, szomorú időben nyomatja, újabb energiákat tud mozgósítani a lélekben, ami átváltódik fizikaivá. Én így élem meg legalábbis.

Nekem az aszfaltos verseny a futóverseny. A terep csak egy lehetőség, hogy kinn a természetben futhassak. Egy újabb lehetőség a fejlődésre, az adott kihívásra való megfelelésnek. Ott kevésbé számít, hányadikként érek a célba.