Egyszer volt, hol nem volt…
Minden évben február környékén megrendezik a helyi teljesítménytúrát. Több távval. Két éve 25 km-t futottam (ami eltévedéseimből adódóan 31 km lett), tavaly még sérülésből gyógyultam. Most mindenképpen menni szerettem volna. És hosszabb távon. Ez pedig lehetett volna 30-as is, de emeltem a téten. Legyen 50 km!
Tudtam, fizikailag meg fogom tudni csinálni, ha nem is csúcs idővel, meg fejvesztve rohanva, de egy kellemes iramban, az emelkedőkön felgyalogolva simán veszem az akadályt, hiszen fejben dől el minden. Persze, a nyári, száraz időben, azaz ideális körülményekkel ez piti ügy is lett volna. De tél van, és éppen a 25-30 cm-es hó olvadóban. Még szerencse, hogy az utóbbin volt leginkább a hangsúly, s nem azt írhatom: fagyóban vagy jegesedőben. Na, az lett volna még a szép eset!
Szóval, döntöttem, és lelkileg készültem, már amennyire volt időm erre gondolni. Kb. alig.
Még péntek este begyűjtöttem egy jó adag szeretetet a páromtól ölelések és beszélgetés által, majd egy pihentető alvás után korán kelve összekészültem a nagy útra.
Szokásomtól eltérően egy egész banánt is csomagoltam a majd’ fél tábla 81 %-os étcsokim mellé. Meg a szokott tojástejemet. Sejtvén, hogy jól jöhet, vittem a két túrabotomat is, amiket már több hónapja megvettem, és várták, hogy egyszer magammal vigyem őket egy nehezebb futásomra. Cipőnek a jó öreg Speedcrosst választottam, amelynek jobb párja már egy lyukkal büszkélkedhet a kisujjam bütyke környékén, de most jól körbe pillanatragasztóztam, hogy megálljt parancsoljak a továbbterjedésének.
A lábszáraimat kamáslikkal védtem.
Mivel 2 Celsius fok környékére mondták a napközbeni hőmérsékletet, agyon nem öltöztem magamat. S jól is választottam, mert egyáltalán nem fáztam, és csak a komolyabb emelkedők esetén volt melegem.
6 óra után nem sokkal indultam kocogva a rajtközpontba, ami a cél is volt tulajdonképpen. A megérkezésemkor nem sokan voltak rajtolók. Vagy már elmentek (a hosszú távosok) vagy éppen utánam érkezett egy-kettő. Egy gyors regisztrálás és mosdólátogatás után indultam is az etapra. A táv egy hosszabb, de annál meredekebb emelkedővel indult, és adott kezdő löketet az aznapi élménynek. Simán, bár kissé lihegve felértem az első ellenőrző pontig, ahol saját magunknak kellett a kihelyezett papíron levő kódot az itinerre vésni. Már ebből tudhattam volna, ez éven Mézgáék jövőjében utazunk.
Ezen nehezebb szakaszt csak egy bevezetőnek éltem meg, ami után kezdődött a lényeg. Egy jó darabig ismerős volt az út, még így ködös formájában is, hiszen elégszer láttam már. De szerintem csak emlékeim hitetik el velem, hogy egyáltalán láttam is valamit a környezetből, pedig nem, mert elsősorban az előttem levő utat figyeltem: hova léphetek, hogy ne csobbanjak nagyot egy, a hó alatt éppen csak megbúvó pocsolyába, vagy mellőzzek egy jeges szakaszt. A nedves hó egy idő után már alap volt. A cipőimből egy fél óra után már simán liter folyadékot önthettem volna ki. És ez így is maradt a célba érésig. Onnan tudtam, hogy megint valami vizesbe léptem, hogy egy hideg hullám lepte el a zoknis lábfejeimet. Hol az egyiket, hol a másikat. Néha fel sem tűnt. Mondjuk, azon elgondolkoztam, hogy ami víz bemegy a cipőbe, az ki is jön-e, vagy hova tűnik…
Szóval, kocogtam a havas erdei úton, és haladtam előre a dombgerincén, a piroson. Egy idő után beértem egy túrázót, aki előttem ment a ködben. Hol közelebb jutottam hozzá, hol eltávolodott tőlem, különösen a lejtőkön, mikor kocogásra fogta. De végül megelőztem. A sárga útra való leágazásnál ért be újra, mikor a E.P. kódját örökítettem meg az itineremen. Innen elég sokáig együtt haladtunk. Tulajdonképpen egészen Dédesig (19. km), ahol egy pihenős E.P. volt.
De addig másik négy túrázót előztünk meg, miközben a emelkedtünk felfelé a Lipót-bércig. Közben minket is elmellőzött két futó, akik közül az egyiket ismerek is látásból korábbi versenyekről. Hát, gazellalépteiket megcsodáltam azon a havas, csúszós úton. S még csúszásgátló eszköz sem volt a cipőiken. Ennyit tesz a gyakorlat!
A bércet elérve rátértünk a piros túraútra, és folytattuk utunkat a néhol jegessé váló erdei úton. A szalagozás remek volt, el nem lehett tévedni. Belőlem már akkor rengeteget kivett a nehezen futható út, amin még a járás is sokszor erőt próbáló volt. Áldottam az eszemet, hogy vittem a botokat. A dédesi kertek mögött járva a tocsogós mezei úton komolyan az járt a fejemben, hogy feladom. De szerencsémre az elért E.P-n újra összefutottam Janival , a helyi futóismerősömmel (a műút környékén üdvözölt egy 15-20 perccel korábban), aki bátorított, hogy már túl vagyok a nehezén, ez után egy rövidebb aszfaltos rész, majd két dombocska megmászása van hátra. (Ja. Csak.)
Hittem neki, hogy ez után már könnyebb lesz (he-he-he! én, naiv!), és egy fél banán, egy kocka csoki és pár korty cukros (!) tea után újra egyedül nekivágtam a folytatásnak. Kikocogtam a községből a tó mellett húzódó aszfaltozott útra, ami elvezetett a következő faluig. Itt egy kicsit elvesztettem a fonalat, de egy helybélit megkérdezve hamar újra a kék túraútvonalon találtam magamat. Folyamatosan emelkedett az út, amin hol kaptattam, hol kocogtam. De leginkább azt kerestem, hol tudok csúszás és mélymerülés nélkül továbbhaladni. Egyszer csak emberi hangokat hallottam, majd szemből lefele vágtató futókat vettem észre. És ráadásul ismerősöket. A három úriemberrel, akik az egyik 30-as távot futották, váltottunk pár szót, leginkább arról, hogy milyen útviszonyok elébe nézhetek. Említették a Damasa-szakadékot, hogy na, ott figyeljek majd.
Tovább folytattam az utamat, mindig reménykedve, hogy jobbak lesznek a körülmények. Voltak olykor. Úgy egy-két méter erejéig, majd újra az alap tocsogás, csúszkálás, kapaszkodás.
Már nem emlékszem, melyik részen, újabb 30-as távot futók jöttek szembe velem. Három ismerős lányra is rá köszönhettem. Majd csörtettem tovább.
A kék jelű út egyszer hirtelen a széles erdeiből keskeny, egy emberes útra fordult. A fák között haladtam fel. Magam előtt egy túrázót láttam, de nem értem be. Felkapaszkodtam a Három-kőig, amit csak egy tábla jelzett (sehol nem láttam köveket), készítettem néhány fotót (szelfit is), és itt végképp szemelől tévesztettem az utat mutató túratársat. Elindultam, hogy a következő ellenőrző ponthoz érjek. Újra kiérve egy szélesebb erdei útra eltanácstalanodtam, hogy jobbra vagy balra kell továbbhaladnom. Az itiner szerint jobbra kellett volna mennem, de mint később kiderült, még sem. Már egy jó ideje haladtam a rossz irányba, mikor a ködös távolban alakokat vettem észre. Crossmotorosokat. Örültem nekik, legalább megkérdezhettem, merre van az erdészház. A hátam mögé mutattak, arra, amerről jöttem. Elkeseredett arcomat látva rögtön felajánlotta az egyikük, hogy elvisznek. Egy másodperc habozás után igent mondtam, majd miután berúgta a motort a felajánló, mögéje kászálódtam. Egyik karommal erősen átkaroltam, a másik kezemben a botjaimat szorongattam. Úgy tapadtam a hátára, mintha a hátizsákja lettem volna. Óvatosan haladt előre, de tudtam, vele együtt kell mozdulnom, mert ha nem alkalmazkodom a motor mozgásához, a földön találhatom magamat. De ügyes volt a srác (a fiam lehetett volna szerintem), mert a latyakos földúton simán haladtunk. Egyszer csak három túrázót vettünk észre az út szélén ácsorogni. Meg is álltunk, s én megkérdeztem, messze van-e az erdészház. Mondták, hogy nem. Én azon nyomban lepattantam a motorról, hálás köszönetet mondtam az alkalmi szállítóimnak, majd vígan elkocogtam a ködben. A házhoz érve döbbentem rá, hogy itt nem meleg helység és kedves emberek fogadnak, hanem egy üres, zárt ház, aminek csak a homlokzatára írt szöveget kellett (volna) az itinerre írni. Toll híján ez elmaradt – akkor. Inkább készítettem egy fotót, amit megtettek az utánam érkezők is.
Folytattam az utam a Damasa-szakadék felé. Az itiner és az egyik szembejövő túratárs is figyelmeztetett, nem lesz egyszerű a szakasz. De nem hittem volna, hogy ennyire. Elérve a szakadékot, ami a ködben nem is igazán volt annyira feltűnő, készítettem egy-két fotót, majd a nyomokat követve indultam tovább a szélén. Egy éles kanyarral kezdődött a leereszkedés a völgybe. Höh! Álltam és néztem a lábaim előtti meredek lejtőt. Ezen? Én? Most? Hogyan? Két perces töprengés után és úgy érezvén, más választásom nem igen van, a botjaimat a keskeny ösvény szélén leeresztettem, majd kezdtem oldalasan, illetve háttal lefelearaszolni. Kisebb csúszás megoldotta a problémát, máris lentebb voltam. A botjaimat lejjebb tettem, majd mentem utánuk. Így haladtam a vízszintesebb szakaszig. Itt a balra forduló ösvény újabb meredek kihívással lepett meg. Láttam, valaki a hátsóján csúszva oldotta meg. Kicsit mosolyogtam rajta, de két lépés után már tudtam, van, ami elkerülhetetlen. Ez pedig a fenéken való haladás. Lent is találtam magamat a völgyben.
Bánhorvátiig egy monoton pár kilométer következett. Ugyan feldobták az utamat a szembejövő ismerős crossmotorosok, illetve egy kutyás hölgy, de már alig vártam, hogy a faluba, az ellenőrző pontra érjek. A lakott helység közelében újra hallottam a cinkéket, és ez az adott szakasz fénypontja volt.
Az E.P-n elfogyasztottam a banán másik felét, a szokásos kocka csokit és egy kicsi teát, ha már kiönötték számomra. A mosdót is meglátogattam. Majd a marasztalás ellenére indultam tovább, mert úgy éreztem, késésben vagyok. A gyermekeimnek megígértem, 15 óra környékén otthon leszek. Bár már itt sejtettem, ez nem fog menni, hiszen még előttem volt 11 km, és már fél kettő is elmúlt.
Rongyoltam tovább az aszfaltos úton a kastélyig, majd el a temető mellett fel a gerinc irányába. A kék keresztet követtem, s tudtam, egy idő után bele fog csatlakozni a sárga útvonalba. Igen nehezen akart ez a pillanat eljönni. Az út folyamatosan emelkedett, és továbbra is erős figyelmet kívánt. Aztán csak elértem a sárgát. Ami egy végtelen útnak tűnt. Mentem és mentem. Már magamban beszéltem. Volt, hogy Istenhez könyörögtem, tegye már közelebb azt a Bükk-tetőt (E.P.), ami után már lefele zúghatok a célig. Volt, hogy egy járható, futható útszakaszért rimánkodtam. Már a mobilos túristatérképet rángattam elő, hogy milyen messze van az utolsó E.P., s azzal biztattam magamat, már nem sok van hátra. Bizony, volt, hogy a sírás kerülgetett, különösen, mikor eljutott a tudatomig, hogy egész nap milyen ködös időben róttam az utat, és tulajdonképpen a tájból semmit nem láttam, mert mindig az utat figyeltem.
Egyszer csak lejteni kezdett az út. S megrémültem: nem vettem észre az ellenőrző pontot, és vissza kell mennem a kódért, az utolsóért. Én nem! – gondoltam, majd haladtam tovább. Egyszer csak a távolban az egyik fán megláttam a kitűzött papírost. Hihetetlen örömmel robogtam oda, és véstem fel az itineremre: MZ/X. A jövő elérkezett. Én meg mindjárt a célban leszek, gondoltam. Egy boldog, bár fáradt szelfi után fordultam is vissza a sárga útra, ami már csak lejtett.
Alig vártam, hogy kezdődjenek a várost ezen részét szegélyező kertek. Számomra azt jelentették, hamarosan a célban leszek. Még egy futótárs könnyed futóléptekkel megelőzött, egy hajrával jó utat kívántunk egymásnak, majd ereszkedem tovább. Lassan ráfordulva az aszfaltos útra még két túratársat kielőztem, és könnyednek tűnő futással haladtam a cél felé. Bár legszívesebben már megálltam volna, de hajtottam magam: mindjárt ott vagyok.
Ha voltak is örömkönnyeim a sportközpontba befordulva, az mind befelé folyt. Fáradtan és elcsigázva nyitottam az ajtót, de mosolyogtam, mikor ismerős arcokat fedeztem fel a célba érkezőket regisztráló asztalok mellett. Nekik csak köszöntem, és gratuláltam. A szervezők meg nekem, hogy nőként az 50 km-es távot megcsináltam. Majd választhattam egy kitűzőt, s tulipános nem lévén egy hóvirágos mellett döntöttem, hiszen mindjárt itt a tavasz, az ő idejük.
A szervezők ajánlottak ételt, italt és padot, de tudtam, ha leülök, onnan nem sok kedvem lesz felállni, és egyébként is egy óra késésben voltam, igyekeztem haza a gyermekeimhez. A nagyobbiknak aznap volt a szülinapja.
Szóval, fordultam is a kijárat felé, futóléptekkel távolodtam a központtól, és közeledtem az otthonom felé. Vicces volt. Futva biztosabb volt a mozgásom, mint mikor sétára fogtam magamat a lépcsőház elé érve.
Cuppogva felkaptattam a lépcsőkön, megálltam az ajtóban, és az ajtót nyitó szülinapost “boldog szülinappal” köszöntöttem. Meg egy 50 km-es terepes távval.