Ami a hétvégi futótúránkat illeti…
Már két-három éve tervezem (mióta először hallottam róla), hogy elindulok a Tortúra teljesítménytúra valamelyik szakaszán. A 65 km-es az alap és a cél, a rövidebbek meg jó, hogy vannak azoknak, akik nem mernek belevágni egy jó hosszú sétába, esetleg futásba.
Természetesen én futva, azaz jó részt futva szerettem volna megtenni valamelyik rövidebb szakaszt. Így esett a választásom a 34 km-re. Miskolctapolca-Bükkszentkereszt-Bánkút és Ómassa. Kb. 1000 méter szintkülönbséggel.
Kicsit be voltam rezelve, de leginkább a hideg miatt, hiszen ilyen távot még terepen nem futottam, főként nem mínuszban. Végül is csak úgy öltöztem fel, ahogyan egyébként is menni szoktam a futásaimra.
Úgy gondoltam, hogy Miskolcon hagyjuk a kocsim, s onnan busszal közlekedünk el a rajtig, és a célból is tömegközlekedünk az autóig.
Szombaton kényelmesen felébredtünk, összeszedelőzködtünk és beautóztunk a parkolóig. Felpakoltunk a hátizsákjainkat (egy-egy víztömlős és egy túra, amiben majd a cserecuccunk fog elszállítódni a célig), vettünk buszjegyeket, kibekkeltük az időt a buszindulásáig, majd szépen eljutottunk a rajtig. Közben pedig kellemetlenül lefagyott a két lábam.
A szervezőknél átvettem az itinert, és miután a futáshoz fel- és elkészültünk, az egyik, a cuccok célba fuvarozásával megbízott pasi kezébe nyomtam a hátizsákomat, amit majd Ómassán kívántam újralátni.
Még fáztam, így egy polár pulóvert vettem legfelülre, hogy aztán később a derekamra kötve cipeljem a célig, ami nem volt probléma, észre sem vettem a súlyát. De a lábfejeimre nem tudtam semmi plusz melegítőt tenni, venni. Így egy-két kilométerig úgy éreztem, mintha jégtömbökön kocognék. Még szerencse, hogy felfelé vitt az utunk 8,5 km-en keresztül, legalább elmondhattam – nem fázok.
Viszont a tartós, és helyenként elég meredek emelkedő egy idő után kihozta belőlem a HP-t. Szóval, legjobb lenne ilyenkor, ha egyedül kapaszkodnék fel (sétálva) a hegyre, dombocskára, mert elég elviselhetetlen tudok lenni. (Újév első dolga lesz ezzel foglalkozni. De lehet, még év vége előtt megnézem, mi a f… bajom van ilyenkor.)
Még jó, hogy jött egy lazább szakasz, és megembereltem magam, összes kisebbrendűségi érzésemet elpakoltam egy időre. Aztán már egész tűrhető lettem, ami a lelki világomat illeti.
Tulajdonképpen nem is tudom, mi bajom van olyankor, hiszen megmászom legmeredekebb hegyoldalt is, legfeljebb nem azzal a tempóval, amit úgy kicsiny fejemben elképzelek, hogy kéne. Kitartó vagyok, és terhelhető. Szóval, muszáj rendet tennem az agyamban.
Kb. 11 km táján értünk be Bükkszentkeresztre. Ott egy jó kis lejtővel haladtunk a falu belseje felé, amin lehetett volna vágtatni, de egyszerűen nem mertem, mert a futócipőm kiszámíthatatlan volt, mikor és min csúszik meg. Így, mintha tojáshéjon haladtam volna, úgy araszoltam lefelé.
Az Ellenőrző Pontban (EP) egy pecsét és egy WC erejéig maradtunk. Aztán kocogtunk tovább. Innen 16. vagy 17. km-ig egész laza szakasz volt. Akkor jött megint egy erős emelkedés majdnem 2 km-en át. Azután is folyamatosan szintet emelkedett a táv Bánkútig tartó része, de csak néhol kívánt nagyobb erőfeszítést.
A Vadaskert táján kicsit elbizonytalanodtunk, jó fele járunk-e, így 10-15 percet eltopogtunk azon a környéken. Még a mobilomon levő turistatérképes app-ot is beizzítottam, hogy elnavigálódjunk a helyes útra. Aztán megnyugodva tértünk rá, szintén egy kis bizonytalankodás után a zöld keresztre, hogy végül nem is oly sokára Bánkúton keressük meg az oda telepített EP-t. Második próbálkozásra meg is leltük a Síházban.
Az étterem részben pihentek az úton levő túrázók. Ittak, ettek, beszélgettek. Én nem szerettem volna pazarolni az időmet, így hát gyorsan kértem a pecsétemet az itinerre, illetve megtudakoltam, hogy valóban 4-5 km van már csak hátra Ómassáig, aztán fordultam is ki. A párom úgy állított meg, hogy azért ő még elvenne egy margarinos kenyeret. Azt már majdnem útközben kellett lenyelnie.
Nehezen, de megtaláltuk a lefele vezető utat (sárga kereszt), és csak nyomtuk a kissé járhatatlan, köves úton. Ómassától kb egy kilométerre lehettünk, mikor egyértelműen füst szagot éreztem. Tudtam, nem sokára megérkezünk. Nem bántam. Nem voltam elfáradva, mert a lejtőn való haladás inkább pihentető volt, és feledtette az addigi fáradtságot. Inkább azért örültem, mert tudtam, a célba érve teljesítettem az addigi leghosszabb futótúrámat.
Vidáman megnéztem a céllal szembeni buszmegállóban, mikor indul a város felé a busz. A kiírás szerint félóránk volt, hogy pihenjünk, átöltözzek meg étellel-itallal töltekezzünk. Nos, lett belőle 3 óra. Ugyanis mikor örömmel átvettem a teljesítést bizonyító oklevelet, megkérdeztem, megkaphatom-e a csomagomat is. Hm, hát nem. Ugyanis Ómassán nem került leadásra. Kb. 45-60 percbe tellett, mire kiderítették, hogy Egerben landolt. S még egy jó félórába, hogy megtudjuk, valaki átszállítja majd hozzánk. Fél hatkor kézbe is vehettem. Annyi szerencsénk volt, hogy egy ismerős hozta át, így megkérhettük, hogy vigyen minket be a kocsimhoz.
Ha valami jó történt ebből az egész hátizsák elkavarodásból, az az volt, hogy legalább személyesen is megismerhettem az egyik sporttársat, akit csak az internetről ismerhettem.
Megkönnyebbülve ültem be a hideg kocsiba a párommal, majd vezettem hazafelé. Még mielőtt a meleg lakásban megvacsoráztunk volna, egy üveg borért még beugrottunk az egyik boltba. Kellett egy kis vörös, hogy oldja az Ómassán eltöltött 3 óra feszültségét, ami a túra összes nehézségét el is feledtette.
Felérve a lakásba hirtelen rosszul lettem. Nem komolyan, de annyira, hogy le kellett ülnöm a padlóra (onnan nem esek nagyot, ha elájulnék), és csak egy meleg zuhany térített észhez. Meg az, hogy megmelegítsem az előző nap elkészített vacsorát.
Az étel jólesett. Az utána következő összebújás csak hab volt a tortán.