Végre egy kis szusszanásnyi idő a munka tengerében. Ki is használom írásra.

A múlt hétre nem akarok emlékezni, ami a melót illeti. A hét fénypontjai a reggeli edzések – többnyire futások, mert agyilag csak erre volt erőm – voltak, illetve a péntek estém. Még szerdán lemondta a másnapi találkozásunkat sok munkára hivatkozva, közben – utólag kiderült -, engem féltett, hogy nem túl beszámítható állapotban autózzam a sötét novemberi estében hozzá, illetve nem túl kialudtan, hajnalban el tőle. És ismerve engem, inkább bekamuzta a töménytelen elfoglaltságot. De a péntek esti meglepivel kiegyenlítette a számlát. És bár a módszerével (füllentés) nem értek egyet, de igazat adok neki. Valóban nem lettem és voltam agyilag teljes már szerda délután sem, nem még, hogy csütörtökön. Péntek délután is csak filmet voltam hajlandó nézni vízszintes állapotban.

De emlékezni szeretnék még az egy héttel ezelőtti vasárnapra, mikor egy előre nem tervezett 34 km-t futottunk össze aszfalton. Kevesebbet terveztünk, de a sár (és én a nyígásommal – ” az aszfalt Hokámat nem erre tervezték, sz.r a sárban vele futni”) miatt egy másik utat választott, amiről csak annyit nyilatkozott, hogy egy kicsit hosszabb. Már egy ideje kocogtunk az út szélén a szomszédos országban, mikor megkérdeztem, hogy ugye nem Bánrévénél fogunk kikötni. De, ott, szólt a nyers valóság a szájából. Képzeletben hátast dobtam, hangosan reklamáltam, hogy ezt velem is közölhette volna, mikor a “nem sáros” út mellett döntött. Ugyanis fejben kiszámoltam, és ő is mondta, hogy ha a házáig trappolunk, akkor 30 feletti km-t hozunk össze.

Szóval, kb. 10-15 percig emésztettem a váratlan hosszú táv gondolatát, és azt, hogy az én hátamon kb. fél liter víz van, és még csak 13 km-nél járunk, és egyébként is már 12 km-nél elegem volt az aznapi futásból. Hozzá csak 3 km-re a határtól voltam hajlandó szólni. Bánrévére érve már láttam a képzeletbeli alagút végét, pedig még legalább 16 km volt hátra. De legalább hazai terepen voltunk. Szótlanul kocogtunk az autóút szélén. Szerintem ő is ugyanúgy vágyott már a minél hamarabbi megérkezésre, mint én. De miattam nem tudott gyorsabban haladni. Az én pulzusom így is 10 ütéssel feljebb volt, mint egyébként. Nem tudtam volna kivitelezni egy gyorsabb futást.

Aztán csak megérkeztünk, és hogy kerek legyen, én még ráfutottam egy jó fél km-t. Erre mondják: hülye. De lehet, hogy azt: mazohista.

Még szerencse, hogy az ebéd már kész volt, és így arra nem kellett várnunk. A délután csak regenerálódtunk. Lazulás, egymás masszírozása, és … pihenés.

A mostani hétvégém kevesebb kilométerrel telt el. Szombaton reggel erős ködben és párában elindultam egy hosszabbat tekeregni a városban. 17 km-t sikerült összegyűjtenem. Még ment volna erőnlétileg, de a párás idő nagyon megterhelő volt a légzőrendszeremre, és a szívemre is, mert a pulzusom nem igen engedte a rohanást…

Kicsit összekapartam magamat, majd a gyermekeimmel beautózunk a szomszédba egy éttermi ebédre, egy kisebb sétára és egy délutáni mozira. Pont elég is volt a program.

A vasárnap délelőttöm ennél sokkal prózaibb volt. Egy erősebb homokzsákos edzés után nekiestem a lakásnak, hogy kivakarjam a heti “kosz”-ból. A nagy családi, azaz szülői ebéd előtt még némi pénzköltés ruha- és kajaboltban. Ilyen ez.
A délután már a semmit tevésről, illetve az otthoni adventi hangulat megteremtéséről szólt számomra, azaz kipakoltam a karácsonyt felidéző és adventhez szükséges díszeket, tárgyakat. Már csak a mézeskalács illat hiányzik… Két hét múlva az is lesz (ha nem hamarabb…).
Mikor meguntam a lazulást, kaptam az úszócuccom és leúsztam 800 m-t a helyi uszoda vizében hol gyors-, hol hátúszással.

A hetem, bízom abban, nyugalmasabban fog telni. És a hétvégém pedig a szórakozásról és ölelésekről fog szólni. Na jó, némi futást is eszközölhetünk.