Szokták mondani, hogy véletlenek nincsenek. El-elgondolkodom olykor a velem történteken.

Példának itt van a tegnap este. Mostanában nagyon ritkán kapcsolom be a tévémet. Gondoltam, az elalvásom előtt még egy félóráig villogtatom a képernyőt. Mivel nem akadtam semmi nézhetőre, végignyomkodtam az összes csatornát, történt-e változás a felhozatalban az elmúlt hónapokban. Kikötöttem az egyik zenecsatornán, ahol egy koncertfelvétel ment. A szám rögtön megragadott. És reggel első dolgom volt, megszerezni (mellette még az énekesnő néhány dalát), és erre futottam, most is ez szól.
Szeretem azokat az érzéseket, melyeket bennem kelt. Ennyi.

És a leglesleg példa. Az, hogy két és féléve elmentem egy futóversenyre. Egyedül, mert közelben volt, mert akkoriban kezdtem el terepen is futni, és mert jó programnak tűnt.
Végig futottam a távot, aztán mivel a hazabuszig volt még időm, nem rohantam, lassan szedelőzködtem.
Megszólított egy férfi, még a vádli masszázsom alatt is szóval tartott. Udvariasan, minden érdeklődés nélkül válaszolgattam, beszélgettem vele, egészen a buszmegállóig. Láttam rajta a lelkesedést, és ez óvatossá tett. Mivel nálam semmi szikra nem volt, így távolságot tartottam.
Két évig. Addig a kitartásával, a figyelmével, a gondolataival az életem része lett.
Az, hogy 3 méternél közelebb engedtem magamhoz, egy áldott döntés volt részemről.

A véletlen nem véletlen. Csak nekünk tudni kell élni az elénk tett lehetőséggel.