Hogy mennyire simlis a kisebbik gyermekem, nem tudom, de nem is lényeges, hiszen még a hízelgő “anya finomat és jól főz” mondata ellenére is kapna minden nap ebédet. Amit természetesen sk készítek neki (is).

Ha szívből szól e mondat, örülök, ha nem, azt is elfogadom minden sértettség nélkül, hiszen tudom, mik a határaim a főzés terén.

Nem akarok gyanakodva fogadni minden kedves és dicsérő mondatot, ami rólam és nekem szól, mert akkor örök kételkedő maradnék – az önbizalomhiányom nyomán. Szeretném elfogadni és elhinni, hogy így van, ahogy mondják. És növelni az önbizalmamat.

Erről szólt egyik beszélgetésünk is tegnap éjjel. Amellett, hogy újra megfogalmaztuk, nem értjük, mi vonz minket egymáshoz, miért akarják az égiek, hogy mi ketten együtt legyünk így, ahogy vagyunk.
Szóval, feltette a kérdést, hogy mindenkivel (beleértve az exeimet) is ilyen odaadó és figyelmes vagyok, voltam. Nem tudom. Tény, hogy aki fontos számomra, az sok mindent megkap tőlem legyen az a 100 %-os figyelmem, törődésem.

S persze, ott van a szubjektivitás. Kinek mi elég, mi fontos, és mihez szokott hozzá. Meglehet, hogy ami figyelmet adok, azt kevesli az egyik, míg a másiknak ugyanaz tökéletesen elegendő.

De elmondtam neki, hogy én meg az ő velem való törődésétől és felém irányuló figyelmétől vagyok oda és vissza. Kaptam már ilyet mástól is, panaszom nem lehetett, viszont egyszerűen nála teljességben szívből jövőnek és igaznak érzem. Hogyan lehet különbséget tenni? Nem tudom, de tőle nyitott szívvel és idegenkedés mentesen el tudom fogadni.