10 éve lakok ott, ahol, és most voltam először lakógyűlésen. Új közös képviselőt választottunk.

Érdekes volt amúgy az egész, de majd’ két óra ácsorgás (ez volt a legkevesebb) után meguntam, s tudván, a lényeges részeken már túl vagyunk, felmentem a lakásba.

Ami miatt még jó volt, hogy lementem, legalább találkoztam azokkal az emberekkel, akikkel egy házban (3 lépcsőház) lakom. Van, akit ismertem már látásból, van, akit nem. Lehet, még szokásom lesz eljárni ilyen gyűlésekre, hogy legalább lássam a szomszédaimat.

Fentiek és az elmúlt időszak szembesítései nyomán elgondolkoztam azon, mennyire vagyok társaslény, azaz mennyire igénylem az emberek társaságát.

Csak arra a következtetésre jutottam, hogy néha igen, néha nem. Ez mindig is így volt. Most kiegészül (vagy talán ez is régóta van) azzal, hogy ha már választhatok, akkor egy olyan ember társaságában legyek, akivel van közös témánk, mélyebben szántó gondolatokat tudunk megosztani, tehát érdemes megszólalni. Többnyire nem igénylem a felszínes bájcsevejt. Ezért is nem barátkozom fűvel-fával.

Bár sokszor zárkózottnak, távolságtartónak tűnök, mégis könnyen tudok laza és beszélgetős lenni, különösen akkor, ha érzem, a körülöttem levők is nyitottak felém. Különösen ha a kezdetleges zavaromat hagyom távozni.
Nem is tudom, mi lenne, ha teljesen megszűnne az önbizalomhiányom….

Meg tulajdonképpen egész jól megvagyok a saját társaságomban (is). Ami ugye elég gázos lenne, ha nem. Az unatkozás kilőve, hiszen mindig elszórakoztatom magamat a gondolataimmal, a töprengeni valókkal és így tovább. (Ha ez igaz az Ikrek jegyűekre, akkor most jövök azzal, hogy mert a Napjegyem determinál.)

Egyszóval, nem esek kétségbe, ha napokig nem beszélek senkivel, senkihez.