Utálom, hogy bele akarnak szólni a döntésembe, hogy megjegyzéseket tesznek rá és szájat húzogatnak.

Tudom már, miért nem ugrálok örömömben, miért nem vagyok felszabadult. Mert tudom, hogy még meg kell védenem a döntésemet. És elviselni a fentieket.

Egyszer végre eljutottam oda, hogy ha nyögve nyelősen is, de a saját utamra léptem. Mert a saját lábamra akarok állni, az önállóságot megtapasztalni: azt, hogy minden döntés csak az enyém, hogy magamnak tehessek szemrehányást, ha valami nem jött össze, vagy örülhessek, hogy igen, ez jó döntés volt.

És erre! Egyre kapom a fintorokat, a jelzéseket: ó, te hülye vagy! … akkor legyek hülye! És fogadják el, hogy ilyen hülye vagyok. Szerintük.

Nem lehet minden fekete-fehér. Van szürke szín is, van piros is, meg még pár alapszín és tömérdek árnyalat.

Azt hittem, ha idáig eljutok, akkor is megértést és támogatás fogok kapni, és nem bírálatot. Nem akarok magyarázkodni. Nyugalmat akarok. Nem akarok csöbörből vödörbe esni. Hazudni fogok, pedig nem akarok. Csak azért, hogy ne hallgassam a kommentárokat, és ne keltsenek bennem lelkiismeret furdalást .