Ja! voltam dokinál pénteken. Nem kellet sokáig várni. Behívtak. A nőgyogyi rám néz. “Maga igen sápadt. Jól érzi magát?” Nézek rá nagy kerek szemekkel. … Jó, jó, hogy magánrendelésre jöttem és egy vagyont fizetek, de a ránézés alapján történő diagnosztikát inkább talán meghagynám a körzeti (vagy milyen?) orvosomra. … Felelem orvos-megnyugtató-mosollyal: “hogyne! semmi bajom, tudtommal!” Továbbfaggatózik: “Nem szédül? Nincs hányigere?” stb. … Már megint egy ember, aki vagy gyereket akar belém beszélni, vagy betegséget. – Itt jegyzem meg, hogy egy látásból ismerős anyukával összeakadtam vasárnap délben, aki a harmadik gyermekét tologatta. Az iránt érdeklődött, hogy jön-e a harmadik. Majdnem csúnyán néztem rá. … Mellesleg anyám biztosított afelől, hogy kitekeri a nyakam, ha terhes leszek véletlenül. – … Szóval, dokikám annyira aggódott értem, hogy még az alsó szemhéjamat is lehúzta, hogy megtekintse belülről. Én meg csak mosolyogtam, és kíváncsi voltam, mikor térhetünk már rá a jövetelem tényleges okára. No, az is megtörtént. Megállapította, amit meg kell. Felírta a két féle gyógyszert, és utamra engedett egy névjegykártyával: “ha esetleg nem javulna, akkor ezt a számot hívja fel, hogy időpontot egyeztessünk a további vizsgálatok miatt.” Megyek az első gyógyszertárba, hogy az életem megkönnyebbítő gyógyszereket kiváltsam. Nem volt egyik sem. Viszont megtudtam, hogy az egyik várhatóan mennyibe fog kerülni. Nem repestem az örömtől. Aztán a következő gyógyszertárban megtudtam a másik gyógyszer árát is. A gyógyszerész látva a megrökönyödésem: “hát, ezek ennyibe kerülnek. Mi legyen? Kéri?” Mivel semmi kedvem nem volt a dokihoz visszamenni reklamálni, kértem őket. Máskor meggondolom kétszer is, hogy legyek-e beteg. Nemcsak kellemetlen érzés a betegség, még pénzbe is kerül. Sokba.