Amit meg kell ejteni, azt nem lehet kihagyni. Ilyen a rendszeres mozgás. Tegnap példának okáért a futás.

Mivel nem szeretek teli hassal futni, igyekeztem nem enni semmit egész délután. Még is, mikor elindultam, éreztem, nem igazán tudtam elérni azt az állapotot, amikor azt mondhatom, semmi sincs a gyomromban.

Vagy csak a levegő volt nagyon nyomott a hideg front miatt. Vagy mind a kettő. Egy szóval, a futásom eléggé szenvedősre sikeredett. Most is a Polar órám szerinti edzést csináltam, azaz a középső pulzus zónában “kellett” futnom, ami számomra elég kényelmes iramot jelent úgy általában. Tehát ezúttal sem futottam gyorsan. Ehhez képest úgy éreztem, hogy alig kapok levegőt.

Otthon lefürödve már jó érzés volt, hogy aznap is mozogtam. Reméltem, hogy az alvás is menni fog. Hát, mint akit fejbe gyepáltak, úgy aludtam. Persze a szokásos éjfél környéki felébredésemet a WC látogatás céljából nem hagytam ki. Utána a hajnali ébresztőig álmok színesítették az alvásomat.

Kicsivel hamarabb keltettem magamat a szokásosnál, mert a hasi ultrahangra 7 óráig kellett odaérnem (még júliusban írta ki nekem szimpla ellenőrzésként a vállalati doki), és előtte szerettem volna az edzésemet is megcsinálni. Le is nyomtam egy 41 perces HIIT edzést. Szuper volt! Hiányzott volna nagyon, ha kihagyom.

Ultrahang kipipálva! Azt mondták: “gyakorlatilag” negatív, azaz minden rendben van a pocimban.

Délután egy jóleső teljes testmasszázs következik, és aztán … kisimulva főzhetem a holnapi ebédet.