Én sem nézhettem ki túl frissen egy esti 28 km-es futás és egy 3 óra alvás után, de ő még megviseltebbnek tűnt a melós, össze-visszapihenős hét és egy hajnali öt óra alvást követően.

Mindez nem számított, mert sokkal frissebb és örömtelibb volt a fogadtatás. Volt az indulás előtt még egy félóránk, melyet csak egymásra koncentrálva töltöttünk. Majd jöhetett az utazás és a verseny.

Szeretem elkísérni a megmérettetéseire. Tudom, komolyan veszi legtöbbjüket, főleg azokat, amelyek kihívást jelentenek számára. Akkor odateszi magát, és ha minden klappol, büszkén fotózhatom, ahogyan fellép a dobogó valamelyik fokára.

Most tudtam, csak attól fog dagadni a mellem, hogy dobogóra állás és érem nélkül, viszont szép eredménnyel lekerekezi az adott távot, és helyt fog állni a körülmények ellenére is. És tette is. Ezt (is) szeretem benne.

Míg ő versenyzett, addig körülnéztem, olvastam, és szorgalmasan vártam rá. Ilyenkor sem tudok unatkozni.

Miután kipihente és rendbe szedte magát, elmentünk bobozni. Megcsináltuk az öt kört, bár minden hosszú sorban állás alatt elmondtuk, ez lesz az utolsó nem bánva, hogy nem tudjuk a maradék pár kört kihasználni. Aztán még is lecsúsztunk mind az öt alkalommal, és élveztük. Mint a gyerekek.

Hazaérve nekem (!) kötelezően a pihenés jutott, míg ő elkészítette a vacsoránkat. Ily jó dolgom van nékem, ha ott vagyok nála! (Persze, ha nálam vagyunk, akkor ő nem mozdíthat meg egy szalmaszálat sem.)
Az isteni vacsorát lazulás és beszélgetés követett. Szemek már csukódtak, de ellenálltunk az álomba merülés kísértésének. Másnak azonban … nem…. De aztán már nem volt mese… csak alvás. Olykor összebújva, de mindenképpen érintve a másikat.

A józanító felébresztő mobilcsörgés hamar eljött, s mindketten kómásan öleltük egymást: egyikőnknek sem akaródzott a kelés és a készülődés, mely az elválásunkat is jelentette, nem csak a hét kezdetét és a melót.

Ezekben a hajnalokban csak egyet szeretek: hazafelé csodaszépeket láthatok – még – a természet gyönyörűségeiből. Napfelkelte, párás völgyek, stb. Mikor mivel ajándékoz meg a reggel. Ezzel legalább terelődik a figyelmem, és közben újra arra állok be: egy darabig megint nem találkozunk.