Nem is tudom, mi jobb: ha nincs, mit írnom, vagy ha van.

Azt hiszem, mindkettő.

Amikor van: akkor jó, ha csupa szép és örömteljes történésekről írhatok. Mint például arról, hogy vasárnap remek idővel teljesítettem egy majdnem félmaratoni távot a helyi futóversenyen. 5:35 perc/km-es átlag sebességgel gyűrtem le a 20,38 km-t (az én gps-es órám szerint ennyi volt a táv). Ez pedig egy két órán belüli 21,1 km-t jelent. Tény, hogy ehhez igen magas pulzus járult, aminek kevésbé örülök. Kíváncsi vagyok, hogy egy hűvösebb időben, fizikailag összeszedettebben milyen pulzussal nyomtam volna le ezt az iramot. DE: örülök, hogy ezt is tudtam. Egy hónap, és Wizz Air félmaraton. Ott minimum ezt az iramot jó lenne hoznom.

Aztán van olyan örömteli pillanat is, hogy egyszer csak szól a kapucsengő, és már akkor lelkem mélyén sejtem, hozzám jöttek. És igen! “Édesanyád itthon van?” – hallom az ablakon keresztül, mert az egyik gyerek válaszolt a csengetésre. Robogtam le, hogy a kért csókot adjam, és ha már ennyit bicajozott érte. …. és ilyenkor lehetetlen az érzéseket leírni…

Meg hát olyanról is írhatok, hogy jelenleg a két hetes szabadságomat töltöm, és tök jól érzem magam itthon, piciny teendőkkel, jó kis edzésekkel és tervekkel. Ja, meg olimpia nézéssel és angol nyelvű könyv olvasásával (megrendeltem ugyanis a Mielőtt megismertelek Me before you c. könyvét).

Amikor nincs írnivalóm: a kiegyensúlyozottság, a lelkibékém nem ösztönöz arra, hogy leüljek, és pötyögjek. Milyen végtelen unalmas lehet olvasni, hogy minden egyben van nálam, velem és bennem.