Általános iskolában 4 évet sporttagozatos voltam. Nem nyújthattam kiemelkedő tevékenységet, mert nem igazán cipeltek versenyekre. Egyetlen egyre emlékszem, amikor is 3. helyezést értem el (üldöz ez a bronzérem???). Mezei futás, fogalmam sincs, mekkora távval, és mivel esett az eső, a sportpályán rendezték meg. 6 induló volt a lányok mezőnyében. Loholtam, ahogy bírtam, mert arra nem tanítottak meg, hogyan építsem fel a futásomat egy versenyen. Így tüdőt kiköpve értem célba, ahol közölték, enyém a 3. hely. Örültem, de bennem volt a kishitűség érzése: csak 6 lány futott ebben a versenyszámban, nem volt kunszt harmadiknak lenni.

Nem is oly nehéz párhuzamot vonni a gyerekkori és a tavalyi, majd ez évi dobogós beérkezéseim között. Mintha 13-14 éves koromban lettem volna.

Hát ebből akar kihúzni engem. Folyton biztat és noszogat, hogy többre vagyok képes, csak higgyek magamban. Szerinte megvan bennem az erő, hogy gyorsabban fussak. Igaz, ezt még a szívem nem tudja úgy követni (magas pulzus), hogy tartósan és fáradtság nélkül kilométereken keresztül tudjam tartani a vágyott sebességet. De fejlődni lehet és kell is.

Tanácsokkal, ötletekkel lát el, hogyan tudnám a gyorsaságomat fejleszteni, hogyan építhetném fel a versenyemet, hogy például a félmaratonomat bőven két órán belül fussam le. Én pedig ehhez teszem hozzá a magam kis funkcionális edzéseit.

Jó érzés, hogy többet lát bennem. Az már az én dolgom, hogy a kishitűségemet, önbizalomhiányomat le- és feldolgozva magam mögött hagyjam.

Nem is tudom, melyik nehezebb: a fizikai vagy a lelki oldal felépítése.