Mióta nem iszok rendszeresen kávét, csak koffeinmentest, azóta egész jól megvagyok koffein nélkül.

Viszont van az az állapot, amikor lemegyek az automatához, és bedobva a pénzérméket, megnyomom az őrölt hosszú kávé gombját (cukor és tej nélkül kérve). Két rövid éjszaka egymás után azért meghat engem is.

Csodálatos két nap van mögöttem. Szombat reggel még végtelennek tűnt a hétvége, aztán tegnap este már csak csendben nyüszített bennem a gondolat: még nem és nem akarom az elválást. Ilyenkor hagyom, hogy távozzon, és a jelenre, és Rá koncentrálok.
A hajnali ébresztőre is úgy tekintek, hogy az indulásom körüli tennivalók sorát jelenti. Majd beülök az autómba, és arra gondolok, mennyire szeretem vezetni (és általában szeretek vezetni, mert az Ő autóját is simán eljuttattam A-ból B-be, miután ráhangolódtam).
Mindezen tevékenységek és érzések elterelik a gondolataimat arról a tényről, egy ideig megint nem találkozunk.

A hétvégén szembesültem az egyik feladatommal: bár sokszor tudatosan szembesít a múltjával, hogy tudjam, milyen volt anno, de ami most fontos és lényeges, az az, hogy a jelenben hogyan áll hozzám, a kapcsolatunkhoz, és egyáltalán, miként gondolkodik. Erre akarok figyelni.

És amit még megállapítottam saját magammal kapcsolatosan: valamit ösztönösen tudok, nem kell tanítani nekem, különösen akkor nem, ha a partnerem is úgy áll hozzám.