Eljött a hazaindulásunk napja is. Nem nagy lelkesedéssel, de keltem. Korán, mert a fél hetes buszra szóltak a jegyeink, bár jóval később indult a repülőnk haza.

Angliába megjött a néhány napos jó idő előző nap, így ezen a reggelen is szépséges napsütés kísérte utunkat a reptérig.

A hotelt 6 óra előtt pár perccel hagytuk el. A recepción a számlát külön kérnem kellett. Lehet, nem kötelező adni? A metróállomásunktól elbúcsúztunk, gond nélkül eljutottunk a Victoria Underground station-re. Itt még sikerült leszedni az Oyster Card-unkrók az összes fontot nagy örömömre. Persze, a gyermekeim megkapták a kártyájukon levő pénzt, így már tervezgethették is, hogy a reptéren hogyan és mire költik…

Innen a bőröndjeinket húzva átsétáltunk a buszállomásra. A buszunk hamarosan indult, s nekem egyre nehezebb lett a szívem. Nem, nem akartam hazajönni.

A reptérig az út zökkenőmentes volt. Mindenki csendesen elfoglalta magát a buszon. Leginkább a wifizéssel…

Még egy utolsó fotó angol földön, majd beálltunk a sorba, amely az átvizsgáláshoz vezetett. Haladtunk, gyorsan, és már pakolhattuk is a bőröndünket, cuccunkat a dobozokba. A neszesszeres dolgaimat szépen műanyagtasakban kitettem, ahogy kell. Nem szedhetik félre a bőröndömet, gondoltam. És mégis megtették. Nyugodtan, és kíváncsian vártam, vajon mit találtak. A lelki ismeretem tiszta volt. Álmomban sem gondoltam, hogy a konzerv halaim (kis méret) okozzák a fennakadást. Pedig igen. Míg Magyarországon gond nélkül felengedték a repülőre (nagyobb kiszerelés), addig itt a kukában landolt az összes. Egyúttal a reggelim is.

A beszállásig azzal töltöttük az időnk jó részét, hogy a megmaradt fontjainkat költsük el. Én legalábbis az aprópénztől szerettem volna megválni tudván, azt nem váltják vissza. (Most, hogy oly sokat gyengült a font, nem igyekszem visszaváltani a papírpénzt sem…)

A gép hátuljában, az utolsó sorban kaptunk helyet, amiről azt hittem, hogy nagyon forgalmas lesz. Valahogy ki tudtam kapcsolni zenét hallgatva, de már így is nagyon vártam, hogy leszálljunk.

Magyar földre érve mindig boldog vagyok. Nekem ez a hazám, nekem nagyon kedves. A mi magyar narancsunk. “Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk.”

Még eltettünk-vettünk a reptéren (boltban innivaló vásárlása, plusz túrórudi, hogy legyen valami igazi hazai is), majd hívtam a parkoló-szolgálatot, hogy jöhetnek értünk.

A kis kocsink szépen várt minket a parkolóban. Beszálltunk, majd kerestünk egy Mekit, amiről azt hittem, az lesz, amelyik körül más éttermek is vannak. Hát, nem. Viszont gyakorolhattam a vezetést, és elmondhatom most már, Budapesten is jártam már az új négykerekűvel.

Persze, sehol a Meki környékén másik számomra normális étterem, ahogy reméltem. Maradt a megszokott felállás: a gyermekeimnek ettek, én meg mentem a szomszédos boltba valami hideg, de ehető kajáért. Miután kimérgelődtem magamat, és nagyjából jól is laktam, visszairányoztuk magunkat a sztrádára. Simán haladtunk, s bár terveztem, hogy megállunk valahol egy kicsit átmozgatni magunkat, útközben már nem volt kedvem megszakítani a vezetést, minél előbb haza szerettem volna érni. És ez sikerült is.

Felérve a csomagokkal a lakásba, csak a tennivalókkal foglalkoztam: kipakolás, egy adag ruha kimosása, stb. Mindezzel eltereltem a figyelmemet arról, hogy valami véget ért. A londoni kiruccanásunk.