Az utolsó Angliában töltött napunkra Windsor meglátogatását terveztem. És ez a nap volt a születésnapom is. Gondoltam, ajándékba adom magamnak azt a városkát, ami London mellett annyira tetszett.

Szakadó esőre ébredtünk. Elkészítettem a szokásos szendvicseket, magamnak is pakoltam ennivalót (és egy kicsi, otthonról hozott marcipános szívecskét, amin az állt, hogy “Boldog születésnapot!”), majd esernyőt kinyitva indultunk a metróállomáshoz. Mivel még szombatról lemaradt a Westminster Abbey megtekintése (korán zárt), így utunk odavezetett. A kisebbik gyermekemet kissé aggasztotta, hogy zuhogó esőben kell sorban állni, de tulajdonképpen elég gyorsan haladtunk a bejárat felé. Azt tudom, hogy 23-22 éve jártam benne, de most, hogy magyarul szóló, lejátszós vezetett túrát kaptunk, így egészen más volt, mert legalább megtudtam, mit nézek, illetve mit érdemes néznem és tudnom az apátságról.

(Ez a Big Ben a Parkanenttel, tudom. De nincs most fotóm az Apátságról.)

Egy másfél órát biztosan keringtünk benne, de már el is fáradtunk a lassú haladásban, meg egy idő után meg is untunk. Így szemerkélő esőben caplattunk a metróállomásra, hogy eljussunk a Paddington vasútállomásra, ahonnan indult Slough-ba a vonat. Sikerült elkapnunk egy szinte azonnal induló gyorsvonatot, ami szinte 10-15 perc alatt eljuttatott az átszálló helyre. S még wifi is volt rajta!
Slough-ban sem kellett sokat várnunk, szállhattunk is fel a windsori vonatra. Onnan pedig két sóhajtás volt a célunk.

Windsorba érkezvén még ugyan esegetett az eső, de már látható volt (és a reggeli időjárásjelentés szerint is), hogy ebből hamarosan napsütés lesz. Nem sokat vesztegettük az időnket, a Kastély felé indultunk, hogy megejtsük a kötelező látványosság-túránkat. S persze, benn nem maradhatott el a kisebbik gyermekem nyafogása: “unatkozom!”, “engem ez nem érdekel”, stb.

Kiérve a kastélyból tájékoztatnom kellett arról, hogy mikor szándékozom visszaindulni Londonba, illetve mikor ülünk már be a beígért Starbucksba. Ez utóbbit próbáltuk megkeresni, mert nem akartam elhinni, hogy Windsorban ilyen nincs. Van is, de nem éppen a szemünk előtt, így egy Neroval is megelégedtünk. Ők kávéztak, forrócsokiztak, én pedig élveztem, hogy egy ideig nyugalom van.

Ez után jöhetett az, amit én szerettem volna: Etonba átmenni, és a főiskoláig elsétálni. Mert annak idején ez kimaradt. Nem tudom, miért.
Addigra már hétágra sütött az angliai nap. Panaszom nem lehetett. Sikerült az iskoláig eljutni, közben egy boltban (drágábban) venni hatalmas átmérőjű kekszet, amit már a kávézóban kinéztek, meg magamnak szeletelt sonkát, hogy én is egyek már valamit.
Az iskolánál éppen előadás (vagy suli) vége lehetett, mert özönlöttek ki a diákok szépen, elegánsan, fehér csokornyakkendősen kiöltözve. Na, mondtam is a gyermekeimnek, hogy most adjanak hálát, hogy nekik nem kell egyenruhában, és ráadásul, majdnem szmokingban órára járni. Szerintem csendesen elrebegték a maguk köszönömjét…

Visszafelé a Temze-partján teljesítettem a nagyobbik kívánságát (is), megvendégeltem őket egy-egy adag fish-and-chipsre. Én most is csak néztem, hogyan esznek…

A szellemi fáradtság egyre inkább erőt vett rajtam, ezért lemondtam arról, hogy a Temze-partján sétáljunk, hattyúkat etessünk, és elmenjünk a hatalmas parkhoz, ami a kastély előtt van, és ahol egy egyenes út vezet a távolban levő lovasszoborig.

Maradt a kísérlet arra, hogy valami apróságot vásároljak az egyik ajándékboltban, de semmi olyat nem találtam, amiről úgy gondoltam volna, a párom is értékelné.

Így kissé fáradtan és nyűgösen az állomásra irányoztuk magunkat, majd felpattanva az éppen indulni készülő vonatra, London felé utaztunk. Mivel Slough-ban egy valóban slow (lassú) vonatot sikerült megfognunk, az egyik londoni állomáson metróra váltottunk, amiről úgy gondoltam, vele gyorsabban a szállásunk közelébe érünk. Hát, nem hiszem, hogy így történt, de kitartottunk, és végre beléphettünk a kedvenc Tesco üzletünkbe.

Ott megvettük a vacsoránkat, illetve azt, amit haza akartunk hozni (én konzervhalat – ne kérdezd, miért!), majd a szállásra beesve bepakolásra ösztönöztem mindannyiunkat.

A hazautunk szerintem külön posztot igényel….