Elérkezett a vasárnap. Gyönyörű napos időre ébredtem. A gyermekeim még aludtak. Összeszedelőzködtem, az ifjúság is ébredezett, bejelentettem nekik, hogy futni megyek a szomszédos parkba, legyenek jók, és majd kb. 1 óra múlva jövök.

Sokáig úgy gondoltam az indulásunk előtti hetekben, hogy nem lesz energiám futni a sok járkálás miatt, aztán az első holmi, amit a bőrönd mellé készítettem, az a futóruhám volt. A cipő meg adott volt, hiszen abban terveztem menni és róni London utcáit.

Egy szóval, londoni futás betervezve és megejtve. A park elég nagy volt ahhoz, hogy ha körbefutom, akkor több, mint 4 km-t teszek meg. Reggel 7 óra körül még sok futó nem volt, de rengeteg kerékpáros tartott a park felé, és gyülekezett a startra. Mint utólag számomra kiderült, a cangások innen indulva egészen Brightonig tekertek le. Ezt az eseményt már jó 40 éve rendezik meg minden évben, és ez Európa legrégebbi és leghosszabb jótékonysági kerékpáros túrája. Szóval, ebbe csöppentem én bele, érintőlegesen. Persze, nagyon néztem őket, mert látva a kétkerekűsök hatalmas táborát (ennyi kerékpárost életemben nem láttam!) a párom jutott eszembe, hiszen nagy bringás Ő is.
Élvezettel futottam le a pulzuskontrollos két körömet (9 km), majd nyújtottam le a szálloda előtt.

Ez az idő csak az enyém volt, így feltöltődve turbó fokozatra kapcsoltam, és készültem a vasárnapi programjainkra. Ebben szerepelt a Kensington Palota meglátogatása, majd utána a Kew Gardens-ben való csavargás, nézelődés. Az előbbit még nem láttam, az utóbbira nosztalgiával gondoltam.

A Kew Gardens-be kb. 1 óra környékén értünk ki. Úgy gondoltam, sétálunk egy nagyot, az egy-két látogatható üvegházat meg kihagyjuk, mert talán nem érdekli gyermekeimet. Hát, nem tudom. A végén kiderült, hogy mégis….

Ami a legnagyobb élményt jelentette, hogy a lombok magasságában sétálhattunk a Treetop Walkway-en. Mivel nekem nincs tériszonyom, ha lefeletekintek (csak ha felfelé), ezért bátran járkálgattam, és még az sem izgatott, hogy inog a pallórendszer.
Természetesen ezen kívül még sok látványosság van a hatalmas parkban, de igyekeztem azt utunkba keríteni, ami engem érdekelt, és esetleg a gyermekeimet is.

Mivel a kisebbik gyermekem naponta elmondta, olykor többször is, hogy mennyire unja az egészet, és menjünk már, így egész nap görcsben voltam. Egyáltalán nem tudtam élvezni, hogy ott vagyok, ahova már 22 éve vágyok: Londonban. Persze, igyekeztem a lehető legtöbbet kihozni belőle, de úgy éreztem, csak rohanás és kapkodás az egész, és mindaz az érzés, amit szeretettem volna újra megkapni ettől a látogatástól, nincs még a fasorban sem.

Úgyhogy eldöntöttem, hogy ez volt az utolsó ilyen közös turista utunk. Legközelebb csak akkor vagyok hajlandó elvinni őket vagy elmenni velük bárhova, ha már tudják értékelni. Legalább a kisebbik gyermekem.