Ha nincs mit olvasnom (értsd blogbejegyzést, cikket, valami hasznosat), akkor írok.

8 nap zsinórbani edzés után ideje volt pihennem, és ezt a női testem is így gondolta, azaz még jó, hogy egybeesett a kettő. Tehát tegnap pihenő, de már napközben azon gondolkoztam, elmehetnék futni a helyi társasággal egyet terepre este. Aztán magamra parancsoltam, hogy nem. Ha már ilyenen töröm a fejem, akkor legfeljebb fizikailag vagyok fáradt, agyilag nem. Szóval, bevállaltam ma reggelre két intervallumos edzést. Egy futást és egy funkcionálist.

Csak 15 perccel keltem korábban, hogy a betervezettek beleférjenek a munka előtti időmbe. A 40 perces futás remekül sikerült, és magamon elcsodálkozva, még a 30 perces funkcionális edzésre (2 x 15 gyakorlat 50/10 másodperces munka/pihenő megosztásban) is simán volt lelkierőm, és azt is lelkesen megcsináltam.

Amiért is szeretem az intervallumos edzéseket, az az, hogy bár olykor elfáradok egy-egy gyakorlatban, de gondolkodás nélkül csinálom tovább. Így volt ez ma reggel is. Csak az egyik gyakszinál nem elfáradtam, hanem jól bevágtam a sípcsontomat a kisszék támlájába, ami egyébként pedig azért volt útban, hogy kikerüljem lábemelésekkel. Szisszentem (és talán anyáztam is) egyet, majd folytattam a mozdulatsort. A következő gyakorlatnál a szemeim elé kerültek a lábaim. Na, akkor láttam, hogy a bal lábszáram, amit beütöttem, egy ponton vérzik és kissé dagadt. Szerintem, ha most nem írtam volna róla, akkor pár nap múlva arra sem emlékeztem volna, hogy mikor sérült meg. (Van egy-két kék-zöld folt a lábaimon, melyek eredetéről fogalmam sincs. A karcolások és csikarások keletkezéséről van infom: nem macska volt, hanem terepen futottunk szombaton.)

Most elégedett vagyok magammal. És már várom a következő edzést. Ezt szeretem. Mert ilyenkor nagyon motivált vagyok.