Ebéd. S leginkább beszélgetés. Régi ismerőssel. Jó volt, hogy elmondhattam neki mindent, ami belém szorult, amit muszáj volt végre valakinek elmondani. Úgy összekötve egy csokorba. Reményeket, kételyeket, félelmeket és örömöket. S nem kívánt ezért a pokolba, nem adott tanácsot, nem okoskodott és nem bírált. A szemén láttam, hogy tényleg meghallgatott, valóban igyekezett átérezni a helyzetem. Nem keseregtem, csak kiadtam magamból a feszítő gondolatokat.