Szeretek futni.
Nem szeretem a forróságot.
És ezt a kettőt egyszerre megélni…., hát … Kihívás.
A tegnapi terepverseny igazi próba volt számomra. Az akaraterőé. Azé, hogy félretegyem a hisztit (bár a magam csendes módján, mert éppen nem volt mellettem senki futás közben, egy ideig nehezteltem magamra, hogy belevágtam), és csak arra koncentráljak, hogy a tőlem telhető módon végigfussam az etapot.
A 11 órási indulás már sejtette, hogy nem lesz leányálom a verseny. A 14 km elejét végig tűző napon futottuk a szőlők között, de miután 4,5 km után beértünk az erdős részre, és bár innen kezdődött az tényleges emelkedős rész, a fák árnyéka hűvösítette a levegőt. És én is csak turistát játszottam azon a szakaszon: a pulzusom így is az egekben volt. Itt már kezdtem lehiggadni, talán az is segített, hogy jeges hűtőfürdőről, zuhanyról, hűtőszekrényről álmodoztam, és elképzeltem, hogy bennük ücsörgök, állok és élvezem a hideget.
A 3 és fél kilométeres emelkedős szakasz végére érve jött a kedvenc szakaszom: a fel-le futkározás. Ezt lelkileg sokkal jobban bírom, mint mikor folyamatosan, több km-en keresztül kell felfelé menni vagy lefelé. 10,5 km-t elérve, ami az egyik hegy tetején volt, már jött a lefeleszáguldós rész. Ezt nagyon megy nekem. Annyira rá tudok koncentrálni az előttem levő út figyelésére (nehogy kitörjem a bokám), hogy néha ki is kapcsolok. Ez lehetett tegnap is, mert elszáguldottam a leágazásnál, amerre a verseny távjának további szakasza vezetett. Még szerencse, hogy az egyik utánam, utánunk jövő versenytársnő figyelmeztetett, hogy nem arra, hanem erre. Rendesen lelkiismeret furdalásom volt, hogy magam után vezettem még két lányt a figyelmetlenségemmel.
Hálám jeléül lefotóztam a ránk szóló csajszit a gyönyörű tájjal, majd piszkos módon elévágtam, és amint lehetett otthagytam. De ez már a táv utolsó egy kilométerén sikerült. Akkor már nem érdekelt semmi, csak az, hogy beérjek a célba, és hűsítsem magamat, ahogy tudom és lehetséges.
Az még sok erőt adott, hogy Ő (mert ott volt, és szintén végigfutotta a távot hamarabb célba érve) elém jött, és biztatással és vízzel kínált. Az előbbit elfogadtam, kezébe nyomtam az addig cipelt mobilom, és újult erővel tepertem tovább.
Beérve túlzottan nem érdekelt semmi, csak az, hogy kívül-belül hűtsem magamat valahogyan. Hát, ez csak kicsit sikerült. Annak ellenére, hogy örültem és írtó büszke voltam a párom elért dobobós, abszolút második helyére, a kedvem nem volt túl jó a még mindig forró nyári idő miatt, s nem is tudtam a megtett 14,4 km szépségeit, élményeit, valamint azt, hogy legyőztem újra az egomat, pozitívan értékelni. Ehhez a Tesco hűvös levegője és az ott kinyitott hűtőből kiáramló hideg levegő kellett. Aztán már vígan vezettem Ő hozzá. S mire odaértünk, már lassan feledtem az összes nyígomat, amit a futás alatt éreztem.
Összegezve: nem volt egyszerű táv az emelkedésekkel, de számomra futható lett volna végig, ha nincs a túlzott meleg. Egy 15-20 fokkal hűvösebb időben könnyedebben teljesítettem volna. Viszont így meg a nehezített körülmények legalább kihívás elé állítottak, és bár szenvedtem, de legalább kikerültem megint a komfort zónámból.
És ami a legfontosabb: egy újabb verseny, amin mindketten részt vettünk. És szívem örül, hogy ilyen nagyszerű (sport)ember barátnője, párja lehetek. Hatalmas motivációt ad, hogy még jobb legyek.