Olyan ez, mintha egy gyümölcs héját kapargatnám, és azt adnám oda: Tessék, ez én vagyok! Meg akarom mutatni magam, őszinte akarok lenni, szinte csupasz, s csak nagy ritkán sikerül. Beszélek, írok, s akkor elhiszem, hogy most minden egyes hang, betű a valóságot (az én valóságomat) tükrözi. … Aztán néhány óra múlva rájövök: badarság az egész, csak kapargatok. Mik vagyunk valójában? Sok embert a félelme, a kételye, a fájdalma teszi élővé. Legalábbis akkor úgy érzi, hogy VAN. Én sem vagyok különb. Hol vannak a tiszta pillanatok, amikor azt mondom: most élek, most létezek?

És itt van az a pillanat, az a perc, amikor ránézek az életemre, a történéseire, és azt látom: mire fel ez az egész? Minden olyan mű, olyan erőltetett. Itt már csak nevetni kellene. Itt még az igaz momentumok is hamisnak tűnnek, elvesznek. Nem kesergek, nem életuntság ez. Nem érzek fájdalmat. Egy fajta megállapítás, egyféle rácsodálkozás. Hasznos távolságtartás?