A ma reggeli álmaim adtak egy alap hangulatot, benyomást. A reggeli elindulás is, bár semmi különös nem történt. (Legfeljebb az, hogy a férjem azt mondta nekem: “Azt csinálsz, amit akarsz!” Erre én azt feleltem: “Ez így nem igaz!” Két-három lépés után jött a gondolat: Miért is ne? Ő mondta!…) Aztán jött a kolléganő, akin tegnap vettem először észre, hogy fogyott. Meg is jegyeztem. Ő meg: “Éppen most váltam el.” Azt hittem, dobok egy hátast! Váratlan fordulat. Magamban csak ezt tudtam mondani: “A mázlistája! Csak így! Hamarabb, mint én! Zökkenőmentesen!”

Úgy érzem, hogy kavarog körülöttem a világ. Én állok egyhelyben, mozdulnék előre, de nem tudok. Nem is lebénultság ez, hanem tehetetlenség. Egy fajta lelassulás. A világ meg megy előre, történnek az események, én meg lemaradok. Belém-belém kapnak a sodrás hullámai, de csak megböknek, s én maradok egyhelyben.