A szombati programot már régen lefixáltuk, így csak nagy égzengés és vihar esetén módosítottuk volna másra (hogy mire, nem tudom). Szóval, a találkozó előtt eleredő zápor nem moshatta el a mi közös futásunkat. Ha terepen nem akartunk a sárban nyakig merülni, maradt a jó öreg aszfalt.

Amilyen szerencsénk volt, egy idő után már csak szemerkélt, igaz, folyamatosan, de ha már bemelegszik az ember futás közben, nem érdekli, hogy mitől lesz nedves: az izzadságtól vagy a ráhulló esőcseppektől.

Elindultunk. Mondta, alkalmazkodik hozzám. Elől én, mögöttem, kitartóan és türelmesen ő. Végig a 21,5 km-en keresztül. Mintha egyedül futottam volna, de még sem. Eleinte kicsit furcsa volt, de aztán már nem.
Azt hiszem, leginkább az hiányzott, hogy lássam, hogyan fut.
Az utolsó három kilométert már majdnem egymás mellett kocogtuk, s olyan jó volt néha rápillantanom. Szeretem a profilját.
Később elmondta, hogy olykor nehéz volt velem tartani a ritmust. No, persze nem azért, mert én olyan gyorsan futok. Hanem azért, mert nem szokott ilyen lassan futni.

Magát a futást élveztem. A féltáv közeledtével kezdtem fáradni (enyhe, de folyamatos szintemelkedés), de visszafelé már nagyobb iramban és könnyedebben futottam. A pulzusom sem szállt el az egekbe (vigyáztam rá), és ehhez képest az átlag sebességem is elfogadható lett a végére.

Mióta mérem az ébredési pulzusomat, nagyjából tudom is, mennyire tudok regenerálódni, milyen állapotban vagyok. Pl. a tegnapi félmaraton ellenére 50 bpm lett a pulzusom, míg tegnap ébredéskor 48. Szóval, annyira durván nem nyírtam ki magamat.

Mára takarítást terveztem. Jobb híján, meg hát muszáj is. No, meg persze főzést.