Eltelt az Anyák napja, a munka ünnepe, így, egyben. Kinn a friss levegőn, családi körben, békésen és nyugodtan.
Igaz, Ő nem túl vidám hírekkel szolgált, de kiheveri, ami vele történt. Hogy egy kicsit jobb kedvre derítsem, küldtem neki egy fotót, amire már oly régen várt: rólam, olyat, amilyennek engem szeret látni. Mosolygósat.
Hálás volt érte.

Én meg azért vagyok hálás, hogy van nekem. Bár ezt a megfogalmazást nem igazán szeretem, de örülök és valóban hálás vagyok, hogy nyitottam felé, megismerhettem, megismerhetem.

Tegnap sűrű nap volt a melóhelyen. “Kiszívott aggyal” mentem haza. Nem is nagyon csináltam semmit, csak olvastam. Majd lebeszéltem egy vendéggel a szerda délutánt (oldás), illetve Vele kommunikáltam.

Hamar elaludtam, s a mobil ébresztése előtt is, bár már fel voltam, azt gondoltam, még van időm visszaaludni.

Keltem, és negyed hat után indultam is futni. Azaz kocogni, hiszen kiadta nekem, hogy nem lehet a pulzusom 140 bpm-nél több. 30 percet kért így tőlem, de túlteljesítettem, a teljes távot, 10,3 km-t így futottam le, még az emelkedőkön is nagyon figyeltem.
Kellett már ez a lassú futás, mert az igazat megvallva, valóban túlhajszoltam magam mind a futás terén, mind a keresztedzésekkel (HIIT) is. Egy idő után hisztizni is kezd a testem: pihenést és laza edzést követel tőlem.
Úgyhogy még jó, hogy megosztom vele edzéseim adatait, így tud okos tanácsokat adni.

Egyébként pedig megint szerelmes lettem. Egy dalba. Vasárnap akadtam rá, mondhatni véletlenül. Szerelem első hallásra.
Nonsztop képes vagyok hallgatni.