Hát, nem sokat voltam otthon a hétvégén! Mentem, jöttem, aludtam, és megint mentem, jöttem. Ja, persze és aludtam. És itt a hétfő reggel.

Mit is írhatnék az elmúlt napokról? Csupa szépet és jót. A leírhatatlant.

Amit még le tudok gépelni, az a szombat délelőtti futás. Nem túl nagy mezőny rajtolt. Köztük én, a 13 km-es távon. Fel a hegyre szépen folyamatosan kb. 5-6 km-en keresztül, majd lefele zúgás kb. 1-1,5 km-t. Majd megint felfele kapaszkodás, itt már húzósabban, bár olykor kímélőbb, szinte vízszintes szakaszokkal. A 10 km környékén folyamatos emelkedés enyhe szögben, de azért fárasztóan. Itt éreztem azt, hogy most már igazán lefele is mehetnénk. Szedtem elő az itinert, hogy lássam, megnyugtassam magam, nincs sok hátra a lefeléig, mikor a lábam előtt feltűnt felfestett, balra mutató nyíl: itt már véget ér a fel, most jön a célig vezető le.
Zúgtam, ahogy tudtam. Az életkedvem is visszatért, és már a tájban is jobban tudtam gyönyörködni amellett, hogy a lábam elé figyeltem, hova és mire lépek. A célba mosolyogva és lazán érkeztem. Már nem éreztem az emelkedők kínját a testemben, sem lelkemben. Jót tett a lejtős száguldás. Meg a célba érés. Szép volt, jó volt, és ha lesz jövőre is, megyek megint.

A hétvége persze, nem a versenyről szólt igazán. Hanem kettőnkről. Hogy jobban megismerjük egymást, hogy lássuk, mennyire működünk ketten, együtt. Just a hint – kb. ennyi volt, hiszen másfél nap sok mindenre nem elég. Arra semmiképpen, hogy két ember alaposan megismerje egymást. Annyi biztos, ez csak a kezdet volt. Szeretném a folytatást, és tudom, hogy ő is. (Erősen marasztalt, de ha mennem kell, hát mennem kell.)

Tegnap pedig bővítettem a tudásomat, ismereteimet a kineziotapasz használatával. Úgyhogy már ezt is tudom alapszinten.