A legmókásabb, mikor ekeállásban nyomom, s ráadásul abban a változatában, mikor a térdek a fülek mellett vannak, bejelez a pulzusmérőm, hogy már egy órája meg sem mozdultam – szerinte -, ideje mozognom.

Mondanom sem kell, hiszen már írtam pár bejegyzéssel korábban, hogy addig sem a hátsómat vakartam, viszont a pulzusmérő aktivitás érzékelője a dinamikusabb mozgást szereti. Pedig – higgye el! – ászanázás alatt is le lehet izzadni.

Szóval, kitapogattam a megfelelő gombot, és benyomtam. Míg máskor, ha ültömben jelez az óra, ugrok fel, és járkálok, teszek-veszek egy sort, most azonban szépen elvoltam a pózban, majd bontottam, és haladtam tovább a következővel.
Nyughass, óra, ne hisztizz!

Ilyenkor nagyon rövidek az estéim. Hazaérek, letusolok, majd fekszem az ágyba be. Mivel ilyenkor szoktam meditálni, már ülhettem volna tegnap este is fel, hogy kezdjem, de mintha megérezte volna, hogy jobb, ha akkor ír, jelzett is a mobil: üzenet érkezett. Így, egy bő félórás írott társalgás, aztán jöhetett a napi rutin, és az alvás.

Ami az utóbbit illeti, kívánságom teljesült: aludtam egy jót.

Most egy kis meló, aztán kezdődik a hétvégém. Ezúttal sem fogok unatkozni.