Így is kezdhetném: “sejtettem” vagy “volt egy megérzésem”. Lényeg az, hogy hajnalban olvashattam messziről érkezett üdvözletét. És ezzel azt csalta az arcomra, amit annyira szeret: a mosolyomat.

És ezzel remekül kezdődött a reggelem, a napom.

Majd összekapartam magam hajnali romjaimból, és lenyomtam egy kemény edzést. Kicsit gyengének éreztem magam, amit elsőnek nem is értettem, de aztán felrémlett a tegnap reggel, amikor szintén valami hasonló, lábat és karokat igénybe vevő edzésen estem át, és így már érthető is volt. De aztán arra gondoltam, hogy csak akkor fejlődöm, ha odateszem magam még az utolsókat rúgva is. Guggoltam, ugrottam, kart hajlítottam, burpee-ztem, amit csak az online edző a videón kívánt. A lábedzést egyébként is hajtom, hiszen jövő héten egy verseny lesz csekély 410 (?) m szintemelkedéssel (amúgy nem sok, csak így a visszatérésem elején tűnik annak), készíteni kell a virgácsokat az emelkedőre. No, meg a lejtőre.

(Egyébként meg egész furán mutathatok itt, az íróasztal mellett, rákönyökölve, szemeim a levegőbe révedve, arcomon egy üdvözült mosollyal, miközben a kettőnk “versenymúltjára” gondolok. Hiszen leginkább csak ilyen eseményeken találkoztunk eddig, nem túl sokszor.)

Szóval, jövő héten megmérettetés, ami csak úgy beesett, nem terveztem, de miatta elmegyek, mert míg ő a hosszabb távon fut, addig én is csináljak valamit (“szenvedjek” egy sort). És ezzel le is tudom a heti terepfutásomat, természetben levésemet, kisimulásomat. Igaz, ez utóbbi már minden nap megvan, mert vannak bizonyos energiák, amik széppé és kisimulttá varázsolják az ember lányát. (És most itt nem a szexre gondolok.)