Van ez a mondás, hogy “nem akarásnak nyögés a vége”. Nos, nekem erről egy fantasztikus összebújás jut az eszembe, de ez legalább 9 éve történt, szóval, már nem aktuális.

Inkább térjek rá a mai reggelemre. Amire tulajdonképpen ez a mondás nem illik. Mert bár ugyan elég nehezen vettem rá magam a várva várt hétvégi terepfutásra (kemény edzéseim voltak csütörtökön és pénteken is), viszont mire felértem a dombtetőre, már hálával gondoltam az akaraterőmre és elszántságomra, hogy felhúztam a futóruhát és -cipőt, és nekivágtam a pirosnak. Jelnek vettem azt is, hogy az eső a beharangozás ellenére sem esik, tehát mennem kellett.

Fenn már nem érdekel, hogy éppen belehalok az adott emelkedőbe, vagy sárba lépek (most nem tettem), vagy szemerkél az eső, csak az, hogy ott ketten vagyunk: a természet és én. Együtt.
Egyedül futok, kocogok, sétálok, fújtatok, vagy szuszogok. Hallom a madarak csivitelését, a harkály kopogását, a lombok susogását. Ez számomra a CSEND, a NYUGALOM, a BÉKESSÉG, a FELOLDÓDÁS.

Eleinte féltem egyedül futni a természetben. Ma már nem. Ugyan viszem a paprikaspémet, de csak az esetlegesen rám támadó állatok (kutya) miatt. Tudom, hogy fenn, odakinn biztonságban vagyok.

Visszafele futva arra gondoltam, hogy legszívesebben kinn maradnék, és csak sétálnék és sétálnék akár egész nap. De nem mentem a gondolatom után, mert tudtam, itthon számos teendő vár, amit csak ma tudok megtenni, megoldani.

Van egy pont a hazaútban, amikor már érzem a város auráját, energiáját, és kénytelen-kellettlen visszahangolódom rá. Ez van. A visszavágyás megmarad.

Szeretem ezeket a reggeleket.