Anyuval tegnap a gyermekeim természetéről beszélgettünk. Melyik milyen. Aztán természetesen saját gyermekeire, a tesómra és rám, terelődött a szó. Szerinte amilyen makacs és keményfejű volt a tesóm, olyan alkalmazkodó és mindenkivel remekül szótértő most. Persze, én meg a fordítottja vagyok. Gyerekkoromban voltam szófogadó, a szülők álma. Aztán jött a tinédzserkor, majd a felnőttkor. És lettem szerinte és Apám szerint egy rettenetes természetű ember: makacs, saját feje után menő, önző.

Én verzióm a nagy átalkulásra: mivel gyerekként önállótlan voltam, mindig csak azt csináltam, amit a szüleim és mások szerettek volna, nem tanultam meg, hogyan érvényesítsem úgy saját akaratomat, hogy másokat ezzel ne bántsak meg. Az elmúlt tízen valahány évben igyekeztem megtalálni saját magam, akaratom, vágyam, álmom, célom. Nos, a végére nem jutottam, viszont már nem vagyok a szüleim pici lánykája, aki sűrűn bólogat vagy rázza a fejét, ha ők úgy kívánják. Helyette, néha nem túl diplomatikusan, mondom el, hogy én hogyan gondolom a dolgokat, látom a helyzetet, és vélekedem. És csúnyán nézek, ha nagy szentbeszédeket tartanak nekem.

Tanulság: A nagyobbik gyermekemnél (olyan, mint én anno gyerekként) ügyelnem kell, hogy ne telepedjem rá. Legyen meg a saját akarata, célja. Nevelkedjen úgy, hogy inkább magát nevelje, mint én őt. A kisebbik esetében pedig arra kell figyelnem, hogy ne nagyon kanászosodjon el.

A gyereknevelést miért nem tanítják az iskolában????