– Eltekertem a völgyig. Ugyan vittem magammal kaját, de visszafelé már éreztem, hogy kész vagyok. Olyan éhes lettem, hogy alig bírtam hazatekerni. … De hát te ezt tudod, milyen! – nézett rám a kollégám.
– Nem, nem tudom. Nem szoktam eléhezni még egy hosszú futáskor sem – válaszoltam kikerekedett szemekkel.

S valóban nem. A múltkori 7 órás kemény túrám bizonyította. Nulla kajával reggel 8-tól éhezés és energiahiány nélkül megcsináltam a fogalmam sincs hány kilométeres túrát, benne egy egyórás folyamatos, erős hegymenettel és visszafelé a lejtmenettel. Délután 5-kor ettem újra. De csak azért, hogy ha már elvittem és végigcipeltem magammal az úton, legalább elfogyjon, mire hazaérek.

A futásaimat, edzéseimet is éhgyomorra csinálom.

Szombaton egy majd két órás terepkocogást csináltam. Még szomjas sem voltam (majd leszek, ha emelkedik a hőmérséklet). Hazaérve is inkább ittam. Persze, mire lefürödtem, addigra az éhség is megjött, de nem az a türelmetlen, rám törő.

Ez mutatja, milyen jól működik a ketózisban a testem. Imádom. Nem kell magammal vinnem kaját, max. innivalót. Ezért is bírom olyan jól a maratoni távot is. Nincs “fal”, azaz eléhezés. Míg más 30-35 km táján erősen belassul, addig én simán tudom nyomni ugyanazt a tempót. Legfeljebb az izomfáradtság miatt lassulok be.

Ezért is szeretnék emellett az étrend mellett megmaradni. Célom ugyan, hogy mindent meg legyek képes enni, bármilyen mellékhatás nélkül, és csak a döntésem miatt egyem azt, ami belefér a ketogén étrendbe.

Egy kicsit más, de mégis mozgás:
A Polar órámat szeretem a reggeli edzéstől kezdve este lefekvésig hordani. Így mérem a napi aktivitásomat. Még jógázás közben sem veszem le. Akkor is mozgok, vagy mi. Erre egy óra után hallom, hogy csipog az óra: ideje megmozdulnom. Majdnem felnevettem. Bakker! Szerinted mitől izzadtam le?…