Az érzések határozzák meg az életünket. Ahogy a velünk vagy a körülöttünk történtekre reagálunk. Így vagy úgy.

(Tulajdonképpen a kineziológia alapja is ez. Viselkedési Barométer – 64 db érzés)

Néha jó beszélni róluk. Az érzésekről. Olykor nem is az számít, hogy megértsen a hallgatóság, elég, ha meghallgat. Hogy ki tudja adni magából az ember az érzések keltette feszültséget: legyen az örömből vagy fájdalomból származó.

Ha nincs hallgatóság, akkor ki is írhatja magából az ember. Legfeljebb nem olvassa senki. De legalább végre szavakban is megformálódtak azok a bizonyos érzések. Így feldolgozhatóbbá válnak. Szerintem.

“Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” – Karinthy

A ki nem mondott, meg nem fogalmazott érzések előbb-utóbb utat találnak magunknak, hogy felszínre kerülhessenek. Ne, ne is írjam le, hogy miként. (S főleg ne, ne is gondoljak itt magamra!)

Kellenek a szavak. A szépen sorba tett, mondatokká összeálló szavak. S kell, hogy elhangozzanak, hogy napvilágra kerüljenek, hogy az érzések nyomását szelepként feloldhassák.

Legyen így!