Nem igazán vagyok híres arról, hogy egyből kiszúrom, ha egy férfinak tetszem. Sejtem, mi lehet e mögött. Most nem szeretném részletezni.

Szeretek férfiakkal együtt dolgozni, azt, hogy ők is ott vannak a minden napjaimban. Szükségem van a férfi energiára. A női kollégák kiegyensúlyozása végett. Nem sok volt eddig belőlük, de mindig jól kijöttem velük. És igyekeztem, mindig megtartani a min. 3 lépés távolságot, bármennyire is jókat beszélgettünk vagy nevettünk.

Volt, hogy észrevettem a közeledést: egy gesztus, egy pillantás, egy bók, egy erre utaló megjegyzés. Rögtön zártam soraimat, és lehetőleg kerültem minden olyan helyzetet, ami bátoríthatta volna bármire is az illetőt. Szerencsére ez mindig is elég volt ahhoz, hogy megmaradjon a jó munkatársi viszony.

Most újra hasonló helyzetbe kerültem. Pont olyan kollégával, akiről végképp nem gondoltam volna.

Évekig egy helységben csattogtatjuk a billentyűket, és ebből legalább 3 évet a munkán kívül alig szóltunk egymáshoz. Nem volt vele az ég világon semmi bajom, de úgy éreztem, hogy nem vagyunk egy hullámhosszon.

Aztán tavaly valamikor könyvek miatt beszélgetni kezdtünk. De csak erről. Meg az unokáiról.

Hogy szimpatikusabbnak tart a többi kolléganőnél, az akkor kezdett derengeni, amikor egy nyári reggel kellemetlen munkahelyi probléma miatt kiakadtam, majdnem bőgtem, és tényleg nagyon elanyátlanodottnak éreztem magamat (ez utóbbit csak én éreztem), és a kollégám kiment a szomszédos boltba, egy-egy jégkrémfagyival tért vissza. Ugyan mindenkinek vett, de tudtam, hogy csak miattam volt ilyen kedves mindenkihez.
A fintor az egészben az, hogy én nem eszek ilyet…. de a figyelmességét értékeltem.

Majd az egyik kolléganővel volt egy kellemetlen afférom, amiben én “húztam a rövidebbet”, de csak azért, mert “ha hülyével vitázol, lehúz az ő szintjére, és lenyom a rutinjával” (vagy valami ilyesmi). No, mivel már ő is elszenvedte a bizonyos kolléganő ellenszenvét, és mondhatni továbbra is tárgya volt, így közösséget érezhetett velem. Volt egy újabb közös beszédtéma.

Emellett azt vettem észre, hogy amikor ketten maradtunk az irodába, szívesebben szólalt meg, és kommunikált velem. Aztán akkor lett igazán kellemetlen számomra a szimpátiája, mikor szilveszter előtti közös munkanapon már rákérdezett jó előre, hogy lesz-e az új évi jókívánság átadásakor puszi. Ebben ugyan nem találtam kivetnivalót, mert egyszer egy évben (vagy névnapokkor többször), miért ne.
Én azonban csak két oldalra gondoltam, ahogy volt is, de ő, úgy tűnt, a harmadikat is szeretett volna, de azt középre.
Gyorsan szabadultam, egy határozott “nem” kimondásával, majd valami semmiséggel eltereltem a figyelmet a témáról, és hazatűztem.

Azóta néha elkapja a kezemet egy kézfejpuszira, vagy egy érintés erejéig. Vagy ha lehetőség adódik rá, szóban jelzi, szimpatikusnak tart (nem, nem tudom és akarom másként ezt kifejezni).

Az számomra a legmeglepőbb az egészben, hogy úgy érzem, nem tettem ezért semmit. Nem öltözködöm kihívóan, inkább sportosan, lazán, kényelmesen. Nem festem magam, az ősz hajszálaimra is egyre büszkébb vagyok. Nem voltam vele soha extrém módon kedves, vagy nem cicáztam vele. Látott már hisztis picsának, mérgesnek, undoknak, szemétnek ez alatt a pár év alatt. S persze vidámnak, jókedvűnek, okosnak és butának is.

Szóval, rejtély, miért….