Kalandra fel! – gondoltam a múlt héten, mikor kitaláltam, megnézem magam is az időszakos forrást a Vöröskő völgyében. Persze, gyalog. És honnan indulva? Hát, Szilvásváradról!

Sejtettem, hogy nem lesz egy egyszerű menet, de úgy véltem, van turistatérképem kettő is, és két lábam, csak oda- és visszajutok.

Vasárnap reggel elég lehangolónak tűnt az idő, de nem hagytam magam elbátortalanítani. Így nem a lustaság győzött, hanem a kalandvágyam.

Ültem a buszra, megérkeztem, majd egy tempós sétával nekiindultam a Szalajka-völgynek. Tudtam, időre vissza kell érnem, nem érek rá ácsorogni, nézelődni, totyogni.

Az ősember barlangjához felvezető út alján egy futó lánnyal akadtam össze, aki fennről jött. Felfelecaplatva gondolkoztam is, hogy vajon futott-e az emelkedőn is, vagy csak lefelé. (Mint később kiderült, csak lefelé.) Szóval, követtem a zöld háromszög jelzést túl a barlangon is. Ami az Istállóskőhöz vezető meredekre vitt. Anyád, gondoltam. De csak mentem és mentem. És reménykedtem, hogy egyszer tényleg feljutok a tetőre. Ami kb. egy óra múlva meg is történt. A lábaim már jelezték, hogy legszívesebben már itt befejeznék a túrát. Ha-ha! De még a jó fele hátra van. Szerencsére többnyire lejtmenet volt, ami viszont azt sugallta, visszafeléjövet nem lesz kellemes. Már csak azért sem, mert már fáradt leszek.

A turistajelzéseket szerencsére elég jól tudtam követni, és csak egyszer mentem rossz irányba (persze, felfelé), de ott is észbekaptam elég hamar. Illetve pont akkor jött egy túrázó vagy túrázó csapat, amikor segítségre volt szükségem a tájékozódásban. Visszaúton még ennyi emberrel sem akadtam össze.

Volt olyan szakasz, ami nagyon szép volt, nagyon tetszett. De igazából nem tudom azt írni, mondani, hogy csodálatos vidéken jártam. Nekem azért jobban tetszik az erdő, ha zöldebb….

Viszont hóvirágot láttam, sokat. El is gondolkoztam azon, ha egy szál leszakításáért több tízezer a büntetés, akkor mennyi jár a letaposásáért. Mert a kicsiny virágok az út közepén is hajlandóak nyílni…

Elértem az első forrást. Ami csakúgy jött ki a földből. Ahogy egy forráshoz illik. Itt már voltak turisták. De a gejzírnek látszónál töménytelen. Úgyhogy a tervemet egy közös fotóra eldobtam, maradt egy gyorsan lekapott forrás. 5 perc ácsorgás után már tömegiszonyom volt, fordultam vissza, és igyekeztem, hogy hamarabb Istállóskőre jussak, mint ami az irányjelző táblán fel volt tüntetve. Nyertem. Kb. 10 perccel gyorsabb voltam. De muszáj is volt mennem, mert a busz, ugye, nem vár.
Egy gyors fotó a táblával, majd elkezdtem leereszkedni. Nem akarom részletezni szenvedésem, de kb. csak annyival különbözik a felfelé a lefelétől, hogy az előbbinél még a szív is keményen dolgozik. A lejtőn csak a lábak.
Mire az ősember barlanghoz vezető útra átjutottam, mert szomjaztam az emberi hangot, ami számomra azt jelentette, a lábam kínjai hamar véget érnek. Még onnan leereszkedtem (az sem volt könnyebb már), vettem vizet a bővízű forrásból, majd tepertem végig a völgyön a buszmegálló felé.

Nagyon ügyes voltam. Időben érkeztem. Kissé elpilledve ültem le a buszban, és végre kajálhattam. Ugyanis reggel 8 órától semmit nem ettem, csak vizet ittam délután ötig. És így másztam meg a hegyet. Ez is jó a ketogénben, nem éhezik el az ember nagy megterheléskor sem.