Ma reggel a férjem kezembe nyomta az autóra felvett hitel e havi részlének csekkjét, plusz egy másikat egy 10 ezres társaságában, hogy fizessem ki. Mondom: “Csak ennyit adsz hozzá?” “Igen, pótold ki!” … több mint kétszer annyit kellene hozzátennem … “Á-á. Az nem fog menni. A gyerekeknek kell vennem egy csomó holmit.” “Akkor kifizetlek az autóból, és nem ülsz bele.” Válaszom: “Jó, fizess ki. Mikor tudsz?” … egy kis döbbenet részéről … “Majd, ha lesz pénzem.”

Mikor kiszálltam az autóból, mindenesetre kezébe nyomtam az ajánlatomat az ingóságok elosztására és az ingatlan használatáról. Tudom, lehetne ezt szóban is, de én VELE nem szívesen egyezkedem ezen kommunikációs formában. Ahhoz ő túl erőszakos. Szóban. (Hi-hi! A bírónőt nem tudta lenyomni.) Így leírtam – úgy én is határozott és átgondoltabb vagyok -, hogyan szeretném én a holmiaink elosztását. Szerintem nem kínáltam rossz üzletet.

Folyamatosan itt motoszkál, be-bevillan egy gondolat. Nem írom le, mert nem akarok írott formát is adni neki. Ha megjelenik, elhesegetem. Vagy egy magyarázattal, hogy az miért nem fog bekövetkezni, vagy azzal, hogy ha esetleg úgy fog történni, akkor sem lesz hűde nagy baj, mert már anno magamban lerendeztem ezt az eshetőséget. Azért azon vagyok, hogy rövidre zárhassuk a válás bírósági oldalát.