Újult erővel vetettem bele magam a futásba. Itt az idő, hogy készüljek a maratonra. Most nem utazom fel Budapestre. Maradok majdnem helyben. Két héttel később lesz, és nem kell annyit utazni érte. Tény azonban, hogy a fővárosinak más a fílingje. Több a drukkoló. Már ez sokat segít. Különösen a holtpontoknál. De legalább lesz kihívás az akaraterőnek. Illetve remélem, hogy azért fognak drukkolni a családtagjaim… Már ha nem unják, hogy az útszélén ácsorogjanak engem várva.
Szóval, jöhet a távnövelés, a kilométergyűjtés.

Még egy hét, és végre szabira megyek. Viszem a gyermekeimet a Balatonra. Bár most jönnek haza a horvát tengerpartról, nem tudom, mennyire fogja őket meghatni a magyar tenger. De legalább velem lesznek. Ez a lényeg. Ja, és addig sem otthon a számítógépek előtt ülnek.
Egy hét Balaton és egy hét otthon lét. Ugyan mit is csinálhatnék a maradék egy hétben?! Hát, persze, mindazt, amire évközben alig van időm: egy normális takarítást muszáj eszközölnöm, közben jöhet a vizes és az asztalos megjavítani és befejezni, ami elromlott vagy hátramaradt a felújításból.

Azt gondoltam, hogy lazábbak lesznek a napjaim, hogy leadtam heti három este edzését. Aha, ha nem edzés, akkor van más intéznivaló. Minden délutánra vagy estére…

A meleg, a forróság csak ráadás minderre. Igyekszem, nem túlélésre menni, de nem tagadhatom, hogy sokkal kevesebb dologra van kedvem és energiám. Reggelenként igyekszem elraktározni valamennyi hűsebb érzetet a nap többi részére, még ha csak gondolatban is, és igen, várom, mikor jön egy-egy hűsítő zápor, vihar, front. Hm, azért kellemesebb lenne egy 10 fokkal hidegebb nyár.