Kalandos volt a reggelem, és elgondolkoztató a délelőttöm. Kicsit szorítottam azért, hogy időben elérjem a vonatot. Hát nem kellett volna. Időben kiértem a vasútállomásra. Annyira időben, hogy még az egy órával hamarabb induló IC is éppen benn állt. 5 perc volt az indulásig. Megkérdeztem a pénztárosnhölgyet van-e még rá helyjegy. Persze, volt. No, vettem is. Volt egy szatyrom, amiben ajándék tea, és némi elemózsia és frissen vásárolt újság volt. Feltettem a péntárnál a pultra. És jól otthagytam. Csak a vonatra felérvén vettem észre, de már nem tehettem semmit. Indult a vonat. Ott idétlenkedtem, hogy most mi legyen. Az egyik lány felajánlotta a mobilját, mint aki megsejtette, hogy az enyémen továbbra is 11 Ft van. Felhívtam az információt, és elrebegtem, hogy milyen bf voltam. A telefon másik végén a hölgy udvarias volt, és készséges. Megígérte, hogy a szatyit átviszi a “találtárgyak osztályára”. Mindenesetre kivetettem belőle a joghurtot. Nem hiszem, hogy még vasárnap este is ehető lenne…

A vonaton kedves útitársam volt. Úgy tudnám röviden és velősen jelemezni: a külső egészen mást belsőt takart. Ő is rendes volt, mert felajánlotta, hogy értesíthetem a Kedvesem a korábbi érkezésemről, amivel éltem is.

Viszont a trolira felülvén tanúja voltam egy rablásnak. Hajléktalanok lopták meg saját sorstársukat. Én bénán és tétlenül néztem végig az egészet. Bennem egy hang ordított: “kiabálj már ki az ablakon, üvöltsd le őket!!!”, de nem tettem meg. Gyenge voltam? A nap további része szigorúan titkos… és szerelmetes