Úgy látom, elég ritkán akad olyan bejegyzésem, ami nem úgy kezdődik, folytatódik vagy fejeződik be, hogy “a hétvégén futottam”. Egy biztos, majd’ az összes posztomban megjelenik legalább egyszer a “futás” szó.
Pedig az utóbbi időben heti kétszer megyek csak, de ezek szerint elég jelentős szerepet játszik (még) az életemben.

Szóval, a hétvégén futottunk. Terepen. Már voltunk erre felé, de a felfele utat egy másik turista útvonalon teljesítettük. Mivel nem ismerjük az összeset, ezért kis naívan azt hittük, hogy ezúttal a Kékesre közvetlenül felvivő út laza lesz. Aha! No, persze!

A következő, idézett szöveg pontosan leírja, mit is érezhet a túrázó vagy terepfutó kék kereszt szakaszon:

” A Kékestetőre vezető több túraútvonal találkozásánál található csomópont és egyben a csúcstámadás előtti utolsó pihenő 772 méteres tengerszint feletti magasságon a Gabi-halála elnevezésű hely.
Az emlékhelyen található táblán az olvasható, hogy a hely neve az itt elhunyt Gabi nevű favágóra emlékeztet minket. Gabi 1930-ban lelte itt halálát, de nem a hegymászás, hanem egy szerencsétlen baleset miatt. Az elnevezés tehát nem kell, hogy elriasszon minket. Annál is inkább, mert a csúcsig hátralevő alig 300 méteres szintemelkedés meredekebbik szakasza még csak a Gabi-halála után következik.”

Nos, ez a kb. két kilométeres szakasz 240-250 m szintemelkedéssel úgy igazán adta magát. A Pisztrángos tótól eddig a pontig sem volt kis matyi a szintemelkedés a 800 méteren, és igen csak fájdalmasnak hatott a lelkemnek, mikor megláttam, hogy továbbra sincs pihenő. Ja, és jött a jeges, havas, nagyon odafigyelős útszakasz az emelkedéssel együtt.

A Kékesen megpihentünk, aztán már vidámabban vágtam a lefele vezető útnak, amit már egyszer megfutottunk tavaly ősszel. Így tudtam, mire számíthatok. Ennek ellenére, könnyebbnek, rövidebbnek tűnt. Még az is feldobott, hogy az utolsó előtti kilométeren ügyetlenül ugráltam át a patakban levő köveken, és a bal lábam bokáig elmerült a vízben. Gyönyörű napsütésben, fantasztikus tavaszi időben, a most már egyre jobban futható kb 2-2,5 km piti ügynek bizonyult a célig. Bár már igen fáradtak voltak a lábaim….

Szóval, zúgtam, ahogy tudtam, a magam tempójában.

Amire rájöttem. Engem a célba érkezés gondolata felspanol. Előveszem a tartalékaimat (néha fogalmam sincs, honnan), és megyek, gyakran gyorsabban is, mint addig, vagy ahogy a maradék erőmből futná. Nem futom ki magam, de rákapcsolok.
Egyedül talán a Kékes-futás utolsó emelkedőjén nem tudtam ezen lelki erőmet elővenni. Talán azért, mert nem egyedül fejeztem be azt a távot, így nem tudtam csak magamra koncentrálni. De nem baj. Az meg azért volt úgy perfekt.

Az elkövetkezendő pár hetem, hónapom a hétvégi futások, egyéb sportesemény körül fog forogni. Nem is tudom, van-e még a sporton kívül életem (még itt, a meló helyen is ezzel foglalkozom privátban, he-he!).