Egy újabb hét.

A hétvégét egy nappal ugyan meghosszabbítottam, de mégis – hipp-hopp! – itt lett a hétfő. A három napba belefért több minden, köztük egy 31 kilométeres terepfutás. No, persze azért azt tudni kell, hogy egy 800 szintemelkedésű terepet nem fut végig az ember, ahol tud és rákényszerül, sétál.

Így sem volt laza kocogás. A talaj megtette a hatását egy idő után. Még a szakasz elején járva fagyos volt az idő, viszont a nap előrehaladtával a napsütés hatására olvadni kezdett. Így volt minden: fagyott, havas út, saras, vizes, csúszós talaj. Ez utóbbi persze már akkor, mikor eleve elfáradtam. A lábaimnak és az agyamnak tuti terhelés.

Viszont gyönyörű időben, kinn a természetben, a friss levegőn tölthettem az egész délelőttöt. Szerinted mi fog emlékként megmaradni, és visszavonzani bármilyen hosszú távra, emelkedőkkel, lejtőkkel dúsított etapra? Persze, hogy a szépség. És az, hogy hasonló kalandokban részesüljek, mint akkor, a nehézségekkel együtt.

Ja, meg persze az eltévedéseimmel karöltve. Mert az is volt. Így, ami 27 km lett volna, azt sikerült majd’ 4 kilométerrel megtoldanom. Mintha a 27 nem lett volna elég. Eddig ez a leghosszabb táv, amit ilyen fel-le terepen megtettem. Tulajdonképpen nem is nagyon futottam síkterepen…

Tervben van hamarosan egy másik, kicsit hosszabb táv teljesítése. Még van két hetem a jelentkezésre. Hm.