Ma összeakadtam egy régi kolléganőmmel, aki már pár éve nyugdíjban van.

El akartam kerülni, de végül nem tudtam. S tulajdonképpen nem bántam meg.

Beszélgettünk. Mesélt magáról pár mondatban. Kicsit meglepett, hogy milyen világosan látja magát és az életét. Meg is kérdeztem magamban, hogy vagy ilyen volt tizenvalahány éve is, vagy én vagyok nyitottabb szemű.

Kérdezett rólam is. Majd saját tapasztalatán alapuló jó tanácsot adott nekem: ne maradjak egyedül. Ha úgy hozza a sors, akár kis kompromisszum árán is legyen társam.

Hm. Ha egyáltalán az van megírva nekem, hogy valamikor legyen egy társam – a hátralevő életemre.