Azt hiszem, most vagyok úgy először, hogy egész jól elvagyok egyedül. Lassan egy féléve, hogy újra szingli vagyok (egy két gyermekes egyedülálló anyukát hogyan neveznek?), és még mindig élvezem.

Gyorsan múlik az idő. S nekem csak akkor jut eszembe, hogy nincs perpill pasim, ha van annyi szabadidőm, hogy még ez a gondolat is felmerüljön bennem.

Nem bánom egyetlen egy kapcsolatomat sem. Mindegyik tanított valamire, megmutatta, mit szeretnék, hogyan jó nekem. És szembesített önmagammal.

Ma arra eszméltem rá, hogy míg én az éppen aktuális pasit féltettem attól, hogy illúziói vannak velem szemben, és nem látja, milyen is vagyok valójában, addig én láttam mindig többet a másikba bele, mint amilyen ténylegesen is ő volt. Szóval, illúziók – újra – rulez.

Vicces, mert egyetlen egy férfi esetében volt ez másként. Nála pont attól tartottam, hogy túlságosan is rózsaszín az köd, amin keresztül őt nézem, látom, s egyszer rádöbbenek a valóra. És az nekem igencsak fájni fog.

Mégis, ha választhatnék, megkockáztatnám azt az ébredést…