Vannak álmok, amikről kiderülnek, illúziók voltak csupán. Egy ego által felturbózott vágyképek.
Aztán jön egy friss szellő, mely arcba nyomja az igazságot: nincs értelme a vágynak, mert csak fájdalom születhet belőle, ha megvalósul.
A lelkem mélyén tudtam. Csak elfogadni nem akartam. Mert édesebb volt az illúzióban hinni.
Úgy tűnik, ez az elengedések hónapjai.

Érdekes érzés a hirtelen keletkezett űr, idebenn. Túl kényelmes volt, hogy nem volt.
Most csak egy kis tétovaságot érzek, hogy akkor most hogyan is tovább, pedig nagyon is tudom. Mert fura a “nincs”.
Arra azonban figyelnem kell, hogy egy másik illúzióval ne töltsem ki a megüresedett helyet.

…

Újragondolva: ha a pillanatnak él az ember, akkor nincs szüksége álomképekre, így nem keletkezik illúzió.
Egyszóval, ha élem az életemet, akkor szépen történnek a maguk útján a dolgok.
Szeretem ezt a konklúziót.

Egyébként nincs semmilyen “tragédia”. Csak a lelki, szellemi fejlődésem egy lépcsőfokát értem el. Asszem. De ahogy az élet be szokta bizonyítani: puding próbája az evés.